Mennyi az IQ-d? Nem mindegy! Vagy mégis?

Abszurdisztán oktatási minisztere nagy gondolatra ébredt. A napsütéses, gyönyörű reggelen szélesre tárta a parkra néző kétszárnyú teraszajtót. A parkot egyébként kellő álszerénységgel szerette a „mi kis kertecskénk”-nek titulálni. Az elmúlt évek megfeszített ügyeskedése, szervilizmusa hozta meg számára az elismerést, és lett végre miniszter. Igaz, jobban örült volna valami fajsúlyosabb, nagyobb hatalommal járó pozíciónak, mint például a belügyi vagy a védelmi tárca vezetése, de hát ez jutott. Nem baj, gondolta, ha a történelembe nem is, de a kultúrtörténetbe beírja magát. Olyan lesz ő, mint Rotterdami Erasmus, Lorenzo Medici, vagy akár mint maga Alfred Nobel. Ő lesz az, aki felemeli ezt az országot, megadja neki, amit megérdemel. A tudást, és a felemelkedést. Az ötlet szerint, ami jókedvre derítette, minden általános iskolában végzős diák intelligenciáját felmérik, és a legkiválóbbakból tudóst nevelnek. Ők aztán kiröpítik az országot a csillagokba. A gondolatot tett követte, egy hónap múlva már írták is a diákok a tesztet. Csak a 130 fölötti IQ érdekelte. Egy ötvenmilliós országban ez is tizenötezer ember. Sok, de mégsem annyira, hogy ne lehetne mindenkivel személyesen foglalkozni.

Maegela szintén gyönyörű reggelre ébredt. Kinézett az ablakon az utcán alant nyüzsgő forgalomra, és már mászott is kifelé a párkányon.

– Hová-hová kisasszony? – hallatszott apja borízű hangja a csukott ajtón keresztül. 

– „Honnan tudhatja?” – merült fel Maegelában, de nem akarta meghallani. Nem szeretett hazudni, és ha apja megígérteti vele, akkor mehet be az iskolába. Maegela pedig épp ezt szerette volna legkevésbé. Gitárjával a város mellett hömpölygő folyam partjára igyekezett. Éteri, valószerűtlen jelenség volt. 

Az ÉLET himnuszát akarta megkomponálni, és a féktelenül áradó folyó mindig inspirálta. Ha csak tehette, ott töltötte az időt. Apja tudta ezt, és hallgatólagosan beleegyezett. Nyíltan persze nem támogatta, de mióta a felesége meghalt, Maegela volt a mindene. Érezte a lány fájdalmát, és mindenáron azt akarta, hogy boldog legyen. Sem korlátozni, sem számonkérni nem szerette volna semmiben. Így aztán hamarosan őt kérték számon.

– Pimukhjen úr, ugye tudja, hogy milyen nagyszerű lehetőséget biztosítunk a lánya számára? Hogy ez a kis, sokat szenvedett szegény ország, erején felül mindent megtesz azért, hogy Maegela szebb jövőt építhessen? Mit gondol, miből finanszírozná azt a sok nyelvórát, matematikai felkészítőt, laboratóriumi lehetőséget, amit a lánya most ingyen kap?

– Ekkora koponyáktól! Ilyen magas óraszámban!

– Nem én kértem... És a lányom sem – vetette ellen dacosan Pimukhjen. 

– Tudjuk, hogy sok gonddal küzd, hadd vegyünk le a válláról! 

– Ne legyen csökönyös! Gondolkodjon felelősen!

– Nem látja át, miről van itt szó? Ennyire nem lehet szűk látókörű! Tönkreteszi a jövőjét, a karrierét.

– Sőt, az életét! – tódították egymás szavába vágva a felelős oktatási szakemberek.

– Látom, nem érti, de fogunk mi még másképp is beszélni…

És valóban, pár nap múlva a Gyámhivatal hívatta Pimukhjent:

– Viregon Pimukhjen! Hogy viselkedik? Hát milyen ember maga? Tudjuk ám, hogy alkoholista. 

– Nem is értem, hogy lehet egy ilyen embernek egy olyan lánya? Ilyen helyzetben. Ilyen, olyan, ilyen, olyan. De ez most mindegy. Hát nem képes felelősen gondolkodni? Ha nem képes hatni rá…

– Az ő jövője érdekében!

– …akkor elvesszük magától. Beíratjuk egy kollégiumba, megkapja a gyermekjog szerint őt megillető képzést, és pár év múlva már csak „kezit csókolomot” köszönhet neki.

–  Ha néha látja a TV-ben!

A pap látszólag megértőbbnek mutatkozott:

– Emlékszel, Viregon, a tálentumok példázatára? Tudod, az Isten sem szereti a rest, lusta embereket. Aki nem képes megbecsülni a szent ajándékot, attól az is elvétetik, ami eredendően neki szánatott. A képesség, a briliáns elme Istené. Vétek, sőt bűn nem ápolni, fejleszteni, tökéletesíteni. Menj haza fiam, beszélj gyermekeddel, térítsd őt az igaz útra, tegye meg, amit meg kell tennie!

Viregon Pimukhjen meggyengült, elbizonytalanodott a nagy nyomás alatt. Vajon valóban jól szereti a lányát? Vajon valóban neki van igaza? Szabad-e, kell-e hagynia? Hogy oldja a feszültséget, gyorsabban rúgott be, mint máskor, és igyekezett nem kijózanodni. 

Talán a mámortól, talán mástól, de megerősödött abban, hogy ne csináljon semmit. Isten, vagy a sors is közrejátszott, de a miniszter egy gazdasági bűncselekménybe belebukott, és vitte magával az IQ-projektet is. 

Maegela pedig nagyszerű zenésszé képezte magát. Dalai egyre teljesebbek, csodálatosabbak lettek. Megteltek érzésekkel, gondolatokkal, szeretettel. A dallam, és a belőlük áradó életszeretet gyorsan a slágerlisták élére röpítette őket. Majd felkapta őket a világhír. Túlszárnyalva Abszurdisztánt, körbelengték a világot, felröppentek az éterbe, majd vissza. Kontinenseket hódítottak meg, beszivárogtak a falakon, beszöktek az ablakokon, az ajtóréseken, betöltötték a munkahelyeket, az iskolákat, a kórházakat, a börtönöket. Általuk az emberiség egyre összetartóbb lett, az emberek egyre közelebb kerültek egymáshoz, eltűntek a háborúk, a gyűlölködések, az agresszió. A zene, amit Maegela komponált, mindenkit meghódított. Béke töltötte el a világot, hiszen ugyanazt a dal fütyülve nem lehet egymásnak esni. Maegela valóban megírta az ÉLET HIMNUSZÁT. 

A magas intellektus önmagában nem elég a sikerhez – mondta a történet kapcsán dr. Gedeon Zoltán.  – Hogy kimagasló teljesítmény jöjjön létre, egyéb tulajdonságokra is szükség van, mint például a motiváció, a kíváncsiság, a szorgalom, melyek nélkül a magas intellektus keveset ér. 

Olyan tényezők is sokat nyomnak a latban, mint a családi háttér vagy a stressztűrő képesség, de Angela Lee Duckworth amerikai akadémikus, a Pennsylvania Egyetem pszichológia professzora szerint – akinek fő kutatási területe a hosszú távú célok és a különböző személyiségvonások kapcsolatának vizsgálata – nem az intelligenciának, hanem a kitartásnak van alapvető szerepe az iskolai és munkahelyi kiemelkedésben, a karrierépítésben, céljaink elérésében. Az élet maraton, nem sprint, mondta Duckworth, akinek a kutatásai rávilágítottak, hogy önmagában a tehetség sem teszi az embert sikeressé, sőt, a kitartás sokszor nincs összefüggésben vagy inkább fordítottan arányos a tehetséggel. Éppen ezért ha egy gyereket megdicsérünk (és erre nagy szükség van a fejlődéséhez), nem azt kell hangsúlyoznunk, hogy milyen okos vagy tehetséges, hanem azt az erőfeszítést kell kiemelnünk, amellyel elérte az eredményt. A sikerhez a buzgóság, az igyekezet, a szívósság, az évekig tartó gyakorlás mellett lelkesedés, szenvedély is kell, ahogy Salvador Dalí megfogalmazta: az intelligencia ambíció nélkül olyan, mint a madár szárny nélkül. A felsorolt tulajdonságok egyértelműen megvoltak történetünk főhősében, Maegelában.

Azt pedig a Columbo-sorozatból és más filmekből is tudhatjuk, hogy ha valaki szuperintelligens, attól még lehet kellemetlen ember, kicsinyes és öntelt, sőt bűnöző, gyilkos is – talán emlékeznek A szuperintelligens gyilkos csődje című epizódra.

IQ-t először az 1900-as évek elején Franciaországban mértek, gyerekek iskolai teljesítményének meghatározása, előrejelzése volt a cél. Később az évtizedek során felnőtteknek is sokféle, tudományos szempontból egyre fejlettebb teszteket dolgoztak ki. Ezek összességében a logikai képességeket vizsgálják, az összefüggések átlátását és mindennek a gyorsaságát. A tesztek átlagos eredménye 100. A népesség csak 2 százaléka teljesít 130-on felül (történetünkben éppen ez a 2 százalék érdekelte a minisztert), a 70 alatt teljesítőket a tanulási nehézséggel, szellemi lemaradással küzdők közé sorolják.

A 130 feletti IQ-val rendelkezőknek van egy nemzetközi egyesületük, a Mensa, mely a világon közel 140 ezer tagot számlál. A magyar szervezet honlapján megfogalmazott céljaik szerint igyekeznek tudatosítani és népszerűsíteni az intelligenciát mint értéket, s az emberiség javára fordítani. E téren iparkodni kell, egy nagy médiaérdeklődést kiváltó, norvég kutatók által készített tanulmány szerint ugyanis az 1970-es évek óta egyre rosszabb eredmények születnek az intelligenciateszteken. A kutatók szerint ebben közrejátszik, hogy a gyerekek a számítógép felé fordultak olvasás helyett. Ezzel párhuzamosan az IQ mint mérőszám presztízse egyre halványul, az érzelmi intelligencia (EQ) taszítja le a trónjáról. Az EQ a képességek azon fajtája, ami a saját és mások érzelmeinek kezelésével és pozitív befolyásolásával kapcsolatos. A munkahelyi előmenetelt az új kutatások szerint az EQ jobban előrejelzi, mint az IQ, s nagyon értékes munkaerőnek tartják a társas viszonyokban jól eligazodó, magas EQ-val rendelkezőket.

S ha már az érzelmeknél tartunk: az intelligenciát Daniel Keyes amerikai író az emberiség legnagobb adományának nevezte, de – mint mondta – a tudásra való törekvés túlságosan is gyakran kiszorítja a szeretetre való törekvést.