Kamuti Gyula: kamionban aludni, Velencében kávézni

Zalaszentgrót csendes utcájában járunk, vendéglátónk évtizedek óta megbecsült tanárembere a városnak, pedig jó darabig azt hitte, Tomisban van. Miért? Ismerte az ókori római költő, Ovidius sorsát, akit Kr. u. 8-ban egész további életét meghatározó csapás ért: Augustus császár eltávolította a fővárosból, és a Fekete-tenger partján fekvő Tomisban kényszerlakhelyet jelölt ki számára. Innen írta leveleit, s látni fogjuk, a hasonlóság ez ügyben is találó lesz.

Mivelhogy találkozásunk apropója két kis – egyelőre magánkiadású – kötet, amely a pandémia alatt, magány ellen, értelmes elfoglaltságnak született. A Vers-engés az óriásokkal címűben Kamuti Gyula magyarról olaszra történt versfordításai szerepelnek. Kedvenc költői – Kölcsey, Vörösmarty, Balassi, Tompa Mihály, Petőfi, Arany János, Csokonai, Ady, Babits Mihály, Berzsenyi – sorai élednek a lapokon Dante nyelvén, illetve olasz szerzők költeményei olvashatók magyarul.

De akad benne néhány saját, azaz Kamuti-költemény is, ezek valamely gyakran olvasott vers „folytatásaként” születtek meg. Bárcsak fel tudnánk olvasni mondjuk a Szeptember végén – vagy tán a világirodalom – legszebb sorát az oly dallamos olaszon: Elhull a virág, eliramlik az élet – moure il fiore, si dilegua la vita... A másik könyvecske Az érzelmek iskolája címet viseli, ebben szerzőnk kedvenc irodalmi idézetei sorakoznak, kiegészülve magyar nóták, népdalok, műdalok, operettbetétek kezdősoraival, szám szerint 856-tal. A minderre feljogosító olaszmagyar tanári diploma szinte a véletlen folytán kerülhetett vidám szemű beszélgetőtársam tarsolyába.

A szerencsés véletlenek, amit manapság szerendipitásnak neveznek a szakemberek, mintha az átlagosnál gyakrabban látogatták volna meg a tanár urat. Ilyen lett a zalaszentgróti lét is, csak nem látszott azonnal.

- Nem nagyon tudtam elképzelni, hogy én, az ízig-vérig alföldi ember dombok közé szorítva tudok élni – mutatott körbe a takaros ház kapujában, s csak később, kéziratos önéletírásának mottóját olvasva értjük meg, mennyire komolyan aggódva gondolta így. („Kisded hajlék, hol születtem, / hej, tőled, de távol estem, / Távol estem, mint a levél, / Melyet felkap a forgószél” – mottóként Kisfaludy Károly sorai indítják kéziratos önéletírását.) Mi is a forgószél? Minek tulajdonítja a Debrecen és Nagyvárad közeli Esztár szülötte, a mellette lévő Pocsaj lakója, a magyar-olasz szakos, 1996 óta nyugalmazott középiskolai tanár, hogy talán száműzetéssel érne fel a zalai lakhelyen leélt élet?

- Hosszú történet.

- Van időnk, helyünk...

- A debreceni gimnáziumi évek végén sikerült eldöntenem, hogy továbbtanulok, s mivel tanáraim jó nyelvérzékűnek tartottak, az akkor még létező külügyi főiskolát jelöltem meg, ahova fel is vettek, csak őszre megszüntették. Fájdalomdíjul megjelölhettem más egyetemet, így lettem az ELTE hallgatója. Csakhogy az eredetileg választott angol szakon egyfelől nagyon sokan voltak, másfelől már jól tudták a nyelvet, hiszen a középiskolában is tanulták. Lehetőség nyílt a magyar-történelem szakra átkerülni, ott szintén tudáshiánnyal küszködtem, végül a tanulmányi osztály találta nekem az olasz szakot, ami igen jó választásnak bizonyult. Mindössze négyen voltunk az első évfolyamon, a híres Eötvös Kollégiumban hárman egy szobában laktunk, jól haladtunk a tanulnivalókkal. Egészen 1956. október 23-ig. Budapesten, egyetemistaként teljesen természetesnek tartotta, hogy részt vesz a felvonuláson, békésen, egyetértve a változást akarókkal. Nem volt heves politikai indíttatása annak, hogy napokig járta a pesti utcákat, ott volt a tömegben a Sztálin-szobor ledöntésénél, még pisztoly is került a kezébe, egy sorozatot a levegőbe lőtt. Aztán, mivel a tanítás akadozott, Debrecenen keresztül hazautazott a falujába.

- Ahol a barátaim azzal fogadtak, hogy menjünk nyugatra, ők már össze is pakoltak, ne habozzak én se. Kalandvágy, barátság, fiatalság? Mind együtt vett rá engem a disszidálásra. Négyen vetettük bele magunkat a bizonytalanba. Bécs volt az első megálló, de ott nem maradhattak, következett Olaszország.

- Emlékszem, a milánói nagypályaudvaron úgy fogadtak bennünket, mint a hősöket, pedig nem szolgáltunk rá, sütit hoztak, éljeneztek. Bezzecca, az első tartózkodási helyük az olasz történelem fontos helyszíne, innen indult Garibaldi szabadságmozgalma, itt zajlott az egyik fontos csata. A helyi kolostorban kaptak helyet, a Garda-tóhoz kirándultak.

- Ott vettem életem első fényképezőgépét. A támogatóik és a menedéket adó kolostor vezetőnője révén Torinó, az ottani egyetem adott újabb lehetőséget, így november végén már ott tanulhatott. Meg is lepte, milyen nagy magyar kolónia élt a városban, akik Kossuth Lajos emlékét híven ápolták. (Kossuth a levert szabadságharcot követő megtorlás elől menekülve törökországi tartózkodás, európai körút, Egyesült Államok-beli utazás és kilenc év London után 1861- től itt élt, itt halt meg 1894-ben, innen a turini remete kifejezés.)

- Hogyhogy mégis itt beszélgetünk Zalaszentgróton? – kérdezem őszinte álmélkodással.

- Mart a honvágy. Először nem is az enyém, hanem a barátomé. De engem is húzott a szívem, még úgy is, hogy lehetett tartani tőle, ez a mi kis kiruccanásunk nem marad következmények nélkül. Lehet, hogy anyagilag jobban jártunk volna végül, de érzelmileg sosem álltam volna talpra, főleg, ha belegondoltam, talán sohasem jöhetek haza, még látogatóba sem. Újabb szerencsés véletlennek tűnik, hogy alig fél év után visszatérve, de folytathatta az egyetemet. 1957 áprilisában Milánó, Trieszt, Ljubljana, Zágráb érintésével jutottak vissza Budapestre.

- Na, mindezek miatt gondolom: abban, hogy 1958-ban a számomra oly távoli és ismeretlen Zalaszentgrótra helyeztek, közrejátszottak az előzmények. Az egyetemnek akkor még beleszólása volt abba, ki hova megy tanítani. A társaim Pápára, Egerbe mehettek, egyikük bent maradt az egyetemi tanszéken, engem meg mindenki kikacagott, amikor mondtam: Kamuti Zalaszentgrótra megy. Zalában előtte csak Mumorban jártam katonaként. Kopott aktatáskával érkezett egy vendégszobába. Tomiba

- Alig volt pár évvel idősebb a tanítványainál. Eleinte minden áldott nap azon törte a fejét, miképp juthatna vissza az Alföldre, mondani sem kell, mi marasztotta a zalai dombok, völgyek között. A szerelem. A gimnáziumi tantestületben megismert matematika- fizika szakos Anna lett a felesége. Közben igazgatóhelyettesi, megbízott igazgatói posztot is ellátott hosszabb- rövidebb ideig. Két fia született a hatvanas években, a nagyobbik, Péter szintén az ELTE angol-olasz szak egyetemi hallgatója lett, Robi is kijutott Olaszországba, mindketten világjárók, talán édesapjuk kalandvágyát örökölték. Ő sem marad el tőlük: őszülő fejjel, nyugdíjasként képes volt beülni egy hónapra kamionozó fia mellé, a kamionban aludni hetekig, hogy néhányszor Velencében ihassa a reggeli kávét. Kubában egy hónapot töltött Péterrel. Önéletírásából kiviláglik, a humora a legnehezebb időszakokban sem hagyta el.

- Milyen volt az olasztanítás Szentgróton?

- Jó. Tagozatot indítottunk, jártunk többször a diákok csoportjával Olaszországban, egy milánói gimnázium nyári rezidenciáján, a gyerekek leveleztek olasz tanulókkal. Véletlen? Az ide járó olasz vadászok révén szerezhettünk olasz ismeretségeket. Az észak-olasz Bassano del Grappa e il Brenta város gimnáziumából fogadtunk csoportot, mi is jártunk nálunk, bejártuk a Dolomitokat. Olasz szakos tanárokat is adtunk az országnak. Csak halkan jegyzi meg, néhány zalai lány az olasz levelezéseknek köszönheti a szerelmet, s azt, hogy Olaszországban él.

- Nagyobb ünnepeken kapok üdvözlőlapokat tőlük, lazán, de tartjuk a kapcsolatot. Még a szicíliai Palermóból is jön egyegy lap. A város is megbecsülte, 1990-1994 között a városi önkormányzat képviselőjének is megválasztották, ezért Zalaszentgrótért elismerő kitüntetést kapott. Manapság csendesen telnek a magányos napok, 90 éves felesége sajnos intézeti ellátásra szorul, fiai, unokái messze élnek. A két fia három lányunokával örvendeztette meg, már ők is felnőttek.

- Ha fojtogat a bánat, a szomorúság, a bezártság, amikor a járvány miatti félelmedben már a papot is tesztelendő úrnak szólítod, akkor úgy érzed, menekülni kell, keresni kell a helyet, ahol enyhülést találsz. Nekem egy menekülési pont a magyar és világirodalom virágoskertje.

- Szóval, ezért is az írás. Okos ötlet, már csak azért is, mert látszik, az emlékezete éles, nem fakultak az emlékek, a tények, a történések. – Lehet, hogy későn érő típus vagyok, legalábbis ezt vettem észre magamon, gondoltam, csak nem véletlenül ülök itt a könyveim között. Ráadásul kézre áll nekem az olasz, amiről az egész világ úgy tartja, az egyik legszebb nyelv. Szerintem is, de csak mindjárt a magyar után. Ugyanis gazdagságban meg sem közelíti, gondoljunk csak arra, hogy az olasz ábécében 21 hang van, a miénkben meg 44. Rímeket sem tudnak úgy írni, mint mi, náluk csak a magánhangzó rímel, nekünk ezer más lehetőségünk van, árnyalatban, szinonimákban, metaforákban, szóképekben. És mondanivalóban sem vehetik fel a versenyt a magyarokkal.

- Ajaj, akkor most mit kezdjünk az ókoriakkal, Ovidiussal, Horatiussal vagy Dantéval, Petrarcával, Boccaccióval vagy a XX. századi Pirandellóval, Quasimodóval? – próbálok vitatkozni.

- Az ókor más lapra tartozik, Dante maga ugyanúgy küzdött az olasz nyelv meghonosításával, mint Balassi. Döntő különbségnek látom, hogy a magyar költészetben a magyar sorskérdések elképesztő érzelmi hullámokon át jelennek meg. Gondoljon bele, amit Tolsztoj 2000 oldalon ír le, azt Petőfi vagy 8 versszakban elmondja. Az olasz költészet egyéni, érzelmi témákról, fájdalmakról szól leginkább. Petőfi mondja: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd” – idézi a XIX. század költői verssorait. Azért értékeli ám az olasz irodalmat az, aki a Velencében született Goldoniból írta a szakdolgozatát, a XVIII. századi drámaíró valamely művét, a Chioggiai csetepatét vagy a Két úr szolgáját minden magyar színházban játsszák. Kikapcsolódás Kamuti Gyulánál? Ezerkötetes krimigyűjtemény lapul a kisszobában. Olaszul. És a naplói, amiket egyelőre még nem olvashat el senki...