A borsfaiak önbíráskodása 1849-ben

A legtöbbször csak „áprilisi törvények”-ként emlegetett jogszabályok elfogadásával a rendi monarchiát egy népképviseleti elven nyugvó alkotmányos monarchia váltotta fel. A rendi kiváltságok rendszere lényegében egy csapásra a múlté lett, a nemesi előjogok helyébe a törvény előtti egyenlőség és a közteherviselés lépett. Ezzel együtt az országgyűlés felszámolta a jobbágyrendszert is, ennek eredményeként Erdélyt nem számítva közel 9 millió ember szabadult fel a földesúri hatalom alól. A törvény értelmében megszűntek az úrbéri szolgáltatások, úgymint a robot és a dézsma, az egykori földesurak pedig kárpótlásra tarthattak igényt, amelynek kifizetését a magyar állam vállalta magára.

A jobbágyfelszabadítás törvénybe iktatása vitathatatlanul történelmi jelentőségű lépés volt, azonban az elfogadott cikkelyek számos kérdést nyitva hagytak. Emiatt például az addig a földesúr és a jobbágyok közös használatában lévő erdők és legelők megosztása, a szőlők vagy éppen a földesúri haszonvételek (például a borkimérés) ügyének rendezetlensége szinte az ország minden részében elégedetlenséget szült. A falvak lakói sok helyen a saját kezükbe vették a dolgok intézését, így már 1848 tavaszán számos megyéből érkeztek jelentések a volt jobbágyok önkényes akcióiról, amelyeknek sokszor csak rendfenntartó alakulatok kivezénylésével sikerült véget vetni. A nyár folyamán az ország vezetőinek figyelmét egyre inkább az önvédelmi harcra való felkészülés, szeptembertől pedig a bécsi udvarral kirobbant fegyveres konfliktus kötötte le. Így, bár a szőlődézsma eltörléséről még sikerült törvényt alkotni, a további kérdések rendezésére már csak a szabadságharc bukása után került sor.

1848 tavaszán a nyugat-dunántúli vármegyék forrongó parasztságának lecsendesítésére Csány László kapott megbízatást, aki kormánybiztosként felügyelte a rend helyreállítását. A hozzá címzett földesúri panaszok és megyei jelentések arról tanúskodnak, hogy Zala megye jónéhány településén is csak erővel sikerült a volt jobbágyokat jobb belátásra bírni. A komolyabb zendüléseket végül sikerült megakadályozni, de ha lehetőség kínálkozott rá, a falvak népe újra és újra megpróbálta a maga javára fordítani a helyzetet. Kezdetben még a szabadságharc bukása sem változtatott a helyzeten, annál is inkább, mivel Zala megyében meglehetősen vontatottan épült ki a Bach-korszak közigazgatási rendszere. Ám amint megyénkben is működésbe lendült a neoabszolutizmus államgépezete, a bíróságok előtt egyre szaporodtak a volt jobbágyok ellen indított kártérítési perek, sőt büntetőeljárások. Ezek a bírósági iratok segítenek képet alkotni arról, hogy mekkora feszültséggel járt a polgári értelemben vett magántulajdonon alapuló új társadalmi és gazdasági berendezkedés kiépítése. A továbbiakban csak egyetlen eset részletesebb ismertetésére koncentrálunk, ez pedig a borsfai volt jobbágyok 1849 őszén elkövetett erőszakos fellépése. Elöljáróban érdemes néhány szót ejteni a szóban forgó település korabeli viszonyairól. Borsfa 1849-ig az Egerszegi járás ún. alsó vidékéhez tartozott, a Bach-korszak elején viszont az újonnan felállított Kanizsai járáshoz sorolták be. A korabeli összeírások alapján a falu lakossága nagyjából 220-240 fő lehetett, vagyis a kisebb települések közé számított. A helybeliek mindannyian magyar anyanyelvűek és egy-két izraelita családot leszámítva kivétel nélkül római katolikus vallásúak voltak. A hívek Bánokszentgyörgyre jártak templomba, ahol 1837 óta Leitgeb Gábor volt a plébános. A borsfai jobbágyok a rendi korszakban két földesúri családnak, a becsehelyi Csúzyaknak és a tótszentmártoni Halassyaknak szolgáltak. A szomszédos Bánokszentgyörgyhöz, Tolmácshoz és Valkonyához hasonlóan a határ nagy részét farkasok lakta, sűrű tölgyerdők borították, a szántóföld kevés volt, és gyenge termést adott, ellenben a szőlőhegyek viszonylag nagyobb kiterjedésűek voltak. A földek nagy része természetesen az uraságok kezében volt. A jobbágyfelszabadítás után a borsfaiak is próbáltak a volt földesurak kárára terjeszkedni, így például az urasági erdőben rendszeresen fát vágtak (a kárvallottak szerint loptak), a szántóföldekből pedig igyekeztek kihasítani és saját használatba venni egy-egy darabot. Mivel a helyi gazdák mindegyike rendelkezett két-három sertéssel, az erdei legeltetéssel, makkoltatással kapcsolatos kérdések is állandó vitára adtak okot. Végül 1849 őszén éppen emiatt szabadultak el az indulatok.

A bírósági iratok tanúsága szerint 1849 mindenszentek napján a borsfai határban az uraság sertéseit legeltető két somogyi kanász, Lengyel György és Szili Ferenc összetalálkozott a helybeliek állatait terelgető kanásszal, akit aztán alaposan el is vertek. A tanúvallomásokból arra nem derült fény, hogy miként kezdődött a verekedés. Amikor a faluban híre ment az esetnek, tizenegy helybeli gazda fejszéket, cséphadarókat és csákányokat ragadva az elkövetők üldözésére indult. Hosszas keresés után sikerült is a nyomukra akadniuk, és rövidesen utolérték őket. Az elfogott kanászokat megkötözték, és a faluba vonszolták. Útközben hol ökölcsapásokkal, hol pedig cséphadaróval noszogatták foglyaikat. Amikor beértek Borsfára, a kanászokat a falusi bíró házához kísérték, ahol vallatni kezdték őket. Mivel ez nem vezetett eredményre, az alacsonyabb termetű Lengyel Györgyöt összekötözött kezeinél fogva egy gerendára akasztották fel. A fennmaradt iratokból az sajnos nem derült ki, hogy a szerencsétlenül járt somogyi kanászok végül miként menekültek meg szorongattatott helyzetükből. Ami biztos, hogy az ügyben vizsgálat indult, és a megye büntetőtörvényszéke 1850. március 23-án ítéletet hozott az önbíráskodó borsfaiak ellen. A tizenegy vádlott közül hármat, név szerint Adanics Józsefet, Gyurka Józsefet és Radó Jánost szabadon engedték, mivel ők nem vettek részt a kanászok bántalmazásában. Nyolc társukat azonban hosszabb-rövidebb ideig tartó, nyűgvasban letöltendő fogságra ítélték. (A nyűgvas vasból készült lábbilincset jelentett.) A büntetéshez közmunka, heti két nap böjt és a szeszesitalok teljes megvonása társult. Továbbá különböző jogcímeken a bíróság pénzbüntetést is kiszabott az elítéltekre. Összességében véve súlyosabb büntetést azok kaptak, akik fejszével, csákánnyal hadakoztak, és egyúttal segítettek a kisebbik kanász gerendára akasztásában. A legszigorúbb ítéletet, négyhónapi fogságot Balázs János esetében hozta a bíróság, az ő helyzetét az is rontotta, hogy az egyik kanász nyakát fejszével akarta elvágni. Husz Pált három hónapra ítélték, vele kapcsolatban az számított súlyosbító körülménynek, hogy csákánnyal ütötte a foglyokat. Nagy Mihálynak két hónapra kellett börtönbe vonulnia. Kucséber Ferenc részt vett ugyan a kanászok üldözésében és vallatásában, de az eljárás során ő tett legelőször beismerő vallomást. Ezt a bíróság enyhítő körülményként vette figyelembe, így az ő büntetése hatheti fogság lett. Szintén hat hétre ítélték Dudás Ferencet, aki bottal ütött, és elsőként érte utol a menekülőket. Egy hónap büntetést kapott Bedő Ferenc, ő ugyanis cséphadarót használva okozott sérüléseket. Végül két-két heti fogságra ítélték Balassa Mihályt és Bódi Balázst, mivel ők „csak” puszta kézzel verték a kanászokat, a bíró házánál nem vettek részt a kisebbik kanász kínzásában.

A borsfaiak szerencséjére a somogyi kanászok egyike sem halt bele a bántalmazásba, néhány hétig azonban betegágyban kellett feküdniük. Ezalatt az urasági sertések őrzésére helyetteseket kellett állítaniuk maguk helyett, de úgy tűnik, hogy ők már kevesebb lelkesedéssel végezték a dolgukat. Ugyanis amire a megvert kanászok talpra álltak, tizennégy sertés eltűnt a kondából. A somogyiak ezek árát is a borsfaiakon akarták behajtani, de erre irányuló keresetüket a bíróság elutasította.