Nemzetközi haditechnikai bemutatót tartottak a Szentgyörgyi Dezső légibázison

És ha már a közönségnél tartunk, essünk is túl a nehezén: a be- és kilépés minden kétséget kizáróan a rendezvény mélypontja volt. Ám mielőtt az oda-vissza egy-egy óra várakozás miatt káoszt és szervezetlenséget kiáltunk, gondoljunk végig pár dolgot.

Egy katonai repülőtér alapvetően a nyilvánosságtól elzárt hely, működése, infrastruktúrája is ehhez igazodik. Az, hogy itt közönséget fogadnak, legalább olyan különleges, mint hogy hétköznapi emberek megérinthetik egy vadászgép szárnyát. Ehhez képest pedig nem is csinálták rosszul: igaz, sorban kellett állni mindkét irányban, de nem sokkal többet és egyáltalán nem kényelmetlenebbül, mint az SZTK-ban szoktunk.

A közönség tagjai pedig azt tegyék meg a siker érdekében, ami rajtuk múlik: induljanak időben (mi Zalaegerszegen hajnali 4-kor keltünk) és legyenek türelmesek.

Ha pedig az ember végre be- (vagy ki-) jutott, úgyis azonnal zárójelbe kerül minden kellemetlenség.

A levegőben szombaton szinte pillanatnyi szünet nélkül dübörögtek a gépek – és nyilván ugyanez volt a helyzet vasárnap is. A magyar légierő többször is magasba emelkedő Gripenjei, szállítógépei és helikopterei mellett 15 nemzet katonái nyűgözték le a közönséget. Romániából MiG–21-es érkezett, a brit Royal Air Force egy Typhoonnal képviseltette magát, a cseh, a szlovák és a horvát légierő, a svéd részvétel (vélhetően a honvédségünknél rendszerben lévő Gripen-kapcsolat miatt) kifejezetten erős volt.

A nap egyik csúcspontja volt az arab Royal Saudi Air Force hatos köteléke, a ­Saudi Hawks – azt sem éreztem volna túlzásnak, ha a végén az égre írják füstölőikkel, hogy Viszontlátásra!

A helikopterek (vagy szakszerűen: forgószárnyas repülők) is igen érdekfeszítő bemutatókat tartottak, a szombati finálét pedig a Kecskemétre szinte „hazajáró” Turkish Stars F–5-ösei adták, melyek nem hazudtolták meg magukat. A légi attrakció mellett a csapat „szóvivője” megejtően kedves akcentussal, jórészt magyarul kommentálta a látványt – és ezt az élményt még a hivatásos szpíker, Szujó Zoltán Forma–1-es harsánysága sem tudta (egészen) elrontani.

A világhíres magyar műrepülő, Besenyei Péter 65 évesen is vérfagyasztó kunsztokra képes az égen, az olasz légierő Eurofighterének pedig a borzongást köszönhettük: a gép egyik hajtóműve a bemutató közben leállt, s így a programot megszakítva le kellett szállnia. A történteket kommentáló szakértők azonban annyiszor mondták ki közben a „vészhelyzet” szót, hogy felötlött bennem: mi van, ha ez is „csak” a show része volt…?

A repülőnap egyébként visszaadta a meteorológiába vetett, korábban sokszor megtépázott hitemet is: a bázis saját időjósai (szakzsargonban: a békák) a szinte egész nap felhős égbolt mellett is csak a program végére jövendöltek kisebb esőt, ami akkor kezdett szemerkélni, amikor a törökök már a levegőben voltak.

A hosszú hazaúton pedig azon gondolkoztam: erre az életre vadászgépből talán elég volt már nekem ennyi. De ki tudja, mi lesz, ha megint nyolc évet kell várni a következőre…