„Megtaláltam a feladatot, amit a jóisten nekem szánt” – interjú Kálinger Roland tábori lelkésszel

A Rozsé atyaként ismert pap évekig megyénkben, káplánként Pákán, Zalaegerszegen, Lentiben, plébánosként Milejszegen szolgált, mígnem 2009-ben csatlakozott a tábori lelkészi szolgálathoz. Megjárta Irakot és Afganisztánt, részt vett a szarajevói misszióban. Jelenlegi állomáshelye a Magyar Honvédség 86. Helikopter Bázisán, Szolnokon található.

Milyen megszólítás dukál önnek a honvédség kötelékében? Alezredes vagy lelkész úr? Akár úgy is kérdezhetnénk, kit látnak önben a katonák, a felettesüket vagy az atyát, a lelkipásztorukat?

– Attól függ, milyen környezetben vagyunk. A laktanyában mindenki Rozsé atyaként ismer, ha azzal fordulna az öreg katonákhoz, akikkel együtt szolgáltam a missziókban, hogy Kálinger Roland alezredest keresi, nem biztos, hogy rögtön tudnák, kiről van szó. Ha azt mondja, Rozsé atyához jött, Szolnokon mindenkinek ismerős lenne a név.

Mennyire volt nehéz döntés 13 évnyi egyházmegyei szolgálat után tábori lelkészi feladatot vállalni?

– Zalában beszélgetünk, ahol 1997-ben megkezdtem papi szolgálatomat. Nem titok, 2009-ben úgy kerültem át az ország másik felére, Szolnokra, hogy a szívem itt maradt, ebben a megyében. Ez 12 esztendeje történt, s ez idő alatt annyi jó dolog történt velem, hogy a szívem egy darabját már oda is át kellett szállítanom. Nehéz döntés volt a tábori lelkészi szolgálat melletti elköteleződés, ugyanakkor azt is érzem: jól döntöttem. Megtaláltam azt a közeget és azt a feladatot, amit a Jóisten nekem szánt. Jól érzem magam tábori lelkészként, szeretem a katonákat, szeretem a Magyar Honvédséget, s azt tapasztalom, ez a szeretet kölcsönös. Ők is szeretnek és elfogadnak engem. A tábori lelkészek küldetése a Magyar Honvédség kötelékébe tartozó hivatásos és szerződéses katonákkal, a honvédelmi alkalmazottakkal, a nyugállományú katonákkal, illetve most már a tartalékos katonákkal kapcsolatos. Ők annyian vannak, hogy civilekre már kevésbé tudunk hangsúlyt fektetni, ám ha egy katona családjában valaki igényli a segítségünket, külön engedéllyel hozzájuk is szólhatunk.

Zaláról milyen emlékeket őriz?

– Csak jókat. Barátokat hagytam itt, akikkel ma is szoros a kapcsolatom. Erre a búcsújáró helyre, Pusztacsatárra az a Mikolás Attila plébános úr hívott, aki még kispap volt, amikor én Zalaegerszegen szolgáltam. Szívesen gondolok vissza a szép zalai erdőkre is, ahol mindig jól éreztem magam. Szolnokra a zalai emberek hozzáállását, gondolkodásmódját, mély vallásosságát vittem magammal, s néhány szép trófeát, amit ugyancsak a zalai erdők adtak. Ha errefelé járok, mindig úgy érzem, hazajöttem.

Hogyan fogadják a katonák, hogy velük együtt szolgál egy pap, aki ugyanúgy egyenruhát hord mint ők, vagy ha szükség van rá, golyóálló mellényt húz, s fegyvert is fog a kezébe?

– Magyarországon a tábori lelkészi szolgálat 1994-ben indult újra, én 2009-ben csatlakoztam a karhoz. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen 1994-től 2009-ig az elődöknek bizony meg kellett küzdeniük azzal, hogy elfogadják őket. Amikor én bekerültem közéjük, ilyen problémákkal már nem találkoztam. A tábori lelkészségnek ma már nemcsak elfogadottsága, presztízse is van. Örömmel, segítőkészen viszonyulnak hozzánk.

Mivel fordulnak önökhöz a katonák? Megerősítést, lelki támaszt várnak, netán a bűneik alóli feloldozást kérik?

– Hit nélküli katonával én még nem találkoztam. Azt nem mondom, hogy minden katona az általunk megszokott egyházi kereteken belül gyakorolja hitét, legyen akár katolikus vagy protestáns, de a hit megélése iránti vágyakozás mindegyikükben ott van. Ezek a katonák olykor olyan körülmények közt szolgálnak, ahol nemcsak a személyes edzettségükre, a fizikai erőnlétükre vagy a fegyvereik erejére támaszkodnak, erős lelki tartásra is szükségük van. Hogy mit várnak el a tábori lelkésztől? Van, hogy az atyát keresik, s van, hogy a rendfokozattal bíró embert, aki esetleg közben tudna járni bizonyos ügyekben a parancsnokaiknál. Ez utóbbi megkereséseket eddig mindig elhárítottam, bár végszükség esetén valóban mi lehetünk az összekötő személyek a parancsnok és a katona között. A feladatunk azonban nem ez, mi azért vagyunk, mert az Isten és a katonák közötti összekötő kapocs szerepét akarjuk betölteni. A katonai társadalom a hit kérdését illetően egyenes leképezése a világi társadalomnak. Ahány százalékban vannak a világi emberek között vallásgyakorlók, nagyjából ugyanannyian találhatók a katonák között is. Mi azon dolgozunk, hogy mindannyiukat közelebb hozzuk a Jóistenhez. Ami pedig a konkrét kérdést illeti, igen, vannak katonák, akik rendszeresen gyakorolják hitüket, eljárnak szentmisére, gyónnak és áldoznak. Várják a feloldozást. Ezeken túl a legtöbbször magánéleti problémákkal, családi nehézségekkel, továbbá gyász vagy betegségek miatt érzett lelki fájdalmuk miatt keresnek meg bennünket. Ezek azok a gondok, amelyekben tudunk segíteni. S vannak örömteli események is, keresztelők, esküvők. Az utóbbi időben az is egyre fontosabbá vált a katonacsaládok életében, hogy az elhunyt ne csak a hazától, az államtól kapja meg a végtisztességet, amit a szolgálatával kiérdemelt, hanem az egyháztól is.

Amikor két magyar katona egy afganisztáni bevetés során hősi halált halt, ön is megemlékezett róluk. Hogyan élik meg a katonák a bajtársaik elvesztését?

– Bár szolgáltam Afganisztánban, de amikor az ottani halálesetek történtek, egy másik misszió tagjaként Szarajevóban állomásoztam. Döbbenetes volt látni, hogy bár több ezer kilométer választott el bennünket, s talán személyesen nem is ismerték azokat a bajtársakat, akik Afganisztánban hősi halált haltak, a gyász, a katonatársak elvesztése okozta sokk olyan volt, mintha a mellettünk lévőt vesztettük volna el.

A hollywoodi filmekben látott kőkemény, érzelmek nélküli katonakarakterek tehát nem valósak?

– A hollywoodi filmek világa és a valóság nem mindig képez párhuzamot. Vannak kőkemény, marcona katonák, akik a tábori lelkész irodájában beszélgetve vagy a kápolnában elsírják magukat. Elérzékenyülnek, mert hiányzik nekik a család, a feleség, a gyerek. Esetleg otthon, az állomáshelytől 3800 kilométernyi távolságban baj van, és ők tehetetlennek érzik magukat. És elsírják magukat egy társ halála miatt is. Mert egy bajtárs elvesztése olyan, mintha a családtagunkat veszítenénk el. Lehet, hogy vannak filmek, amelyek ennek az ellenkezőjét sugallják, de a kőkemény, marcona katona is érző ember.

A katonai szolgálat, ami szükség esetén a fegyveres harcot is magába foglalja, hogyan egyeztethető a tízparancso­lattal?

– Bár a Magyar Honvédség háborús övezetekben, ütköző­zónákban is vállal szerepet, fő tevékenysége a békefenntartás, a legtöbb magyar katona ilyen jellegű missziókban vesz részt. Egy fegyveres konfliktus esetén a tábori lelkész lemondhat az önvédelemről, mint ahogy ezt bármelyik más katona is megteheti. Ha én olyan helyzetbe kerülök, jogom van arra, hogy úgy döntsek, nem védem meg önmagamat fegyverrel egy másik ember esetleges halála árán. A társunk védelméről azonban nem mondhatunk le, a mellettünk lévő katona védelme kötelességünk. Azt is tudjuk jól, hogy a második világháború óta a parancs teljesítésére hivatkozni önmagában kevés. A katona egyéni erkölcsi, lelki hozzáállása legalább olyan fontos, hogy a kapott parancsot maradéktalanul végrehajtsa. Mert igen, valóban vannak olyan helyzetek, amikor szükség van a parancs mögötti emberre, ami eldöntheti, miként alakul az adott személy és bajtársai sorsa.

Korábban úgy fogalmazott, ha errefelé jár, úgy érzi, hazajött. Arra van-e lehetősége, hogy a tábori lelkészségből egykor visszatérjen egyházmegyei szolgálatra, akár itt, Zalában?

– A tábori lelkészek többsége nem teológusként, nem újmisés papként kezdi szolgálatát, hanem hozzám hasonlóan felszentelt papként hívják, vagy jelentkezik önként erre a feladatra. Ők általában a szerződéses katonaságot választják, s amikor úgy érzik, kiöregedtek, visszatérnek az egyházmegyéjükbe. Én ­Berta Tibor tábori püspök úr engedélyével és a szombathelyi püspök atya elengedő levelével hivatásos katonává váltam, vagyis a katonai ordinariátushoz tartozom. Egyszer azonban eljön az idő, amikor én is nyugállományba vonulok, s amikor katonaként megköszönik a szolgálatomat, akkor valahol el kell helyezkednem. A püspök atya Szombathelyről egy nagyon szép levél kíséretében engedett el, amelynek utolsó sorában azt írta: nyugállományú tábori lelkészként visszavárnak a szombathelyi egyházmegyébe. Én ezzel a lehetőséggel szeretnék majd élni, ha eljön az ideje.