Zala megye két jeles erdőmérnök szakembere magas rangú kitüntetésben részesült

Hopp Tamás, a Zalaerdő Zrt. bánokszentgyörgyi erdészetének nyugalmazott igazgatója az Országos Magyar Vadászkamara Magyar Nemzeti Vadászrend kitüntetését, Rosta Gyula, a Zalaerdő Zrt. vezérigazgatója pedig a Vadászkamara Aranyérme elismerést vehette át.

A kitüntetettekben nemcsak szakmájuk tisztelete, az erdő és lakóik végtelen szeretete a közös, hanem az is, hogy családjukban tradíció az erdővel foglalkozni. Rosta Gyula esetében például négy nemzedék összesen tizenegy erdészt adott az országnak.

Rosta Gyula 2010 óta töretlenül ápolja a megye vadászati kulturális értékeit

A Zalaerdő Zrt. vezérigazgatója Nován született 1961-ben, és erdőmérnök édesapja nyomdokaiba lépve mérnöki oklevelet szerzett 1985- ben az Erdészeti és Faipari Egyetemen Sopronban. Diplomája kézhezvétele után csaknem negyedszázadot töltött el az Egererdő Zrt.-nél, majd visszatért szülőhelyére, Zalába, ahol 2010-ben kinevezték a Zalaerdő Zrt. élére. Azóta töretlenül ápolja a megye vadászati kulturális értékeit.

Jó kapcsolatot tart fenn a megye vadászati érdekképviseleti szerveivel – olvasható az elismerés kapcsán írt méltatásban. „Tevékenysége példaértékű, személyében egy magasan képzett, széles látókörű, erdész-vadász szakembert tisztelhetünk” – írták Rosta Gyuláról.

– Bevallom, nem számítottam a kitüntetésre, de természetesen nagyon jólesett, főleg, hogy kollégáktól, a szakmától érkezett – válaszolta kérdésünkre Rosta Gyula, aki egyébként maga is gyakorló vadász. – Nyilván, az ember nem ezért csinálja, a kitüntetést nem várja, pláne nem elvárja, egyszerűen csak teszi a dolgát a tőle telhető legmagasabb színvonalon, úgy, ahogy azt az elődjeitől látta. Már egészen kicsiny koromtól fogva az édesapám nyakán lóg­tam, mentem vele az erdőre, még vadászni is, tehát gyakorlatilag én ebbe nőttem bele. El se tudtam volna képzelni, hogy más hivatást válasszak, egyenes és egyértelmű volt az utam. Boldog vagyok, hogy a gyermekeim is e pálya mellett döntöttek, a lányom erdőmérnök, a fiam pedig erdésztechnikus és faipari mérnök.

Rosta Gyula azt is elmondta: vezetőként az a legfontosabb számára, hogy érzi a dolgozói belé vetett bizalmát, szakmai területen pedig az erdőgazdaság országos, illetve nemzetközi elismertségét tartja a leglényegesebbnek, mely nem kis részben köszönhető a Zalaerdő Zrt. egész kollektívájának.

– Jó érzés számomra, hogy a kinevezésem óta eltelt 10 évben jelentős mértékben tudtuk növelni a közjóléti fejlesztések számát, ami azért fontos, mert a társadalom részéről nagy az igény a természet és az erdők értékeinek megismerésére, az erdő nyújtotta gondtalan kikapcsolódás lehetőségére – jelentette ki. – Valamennyi beruházást nehéz lenne felsorolni, de talán a nagykanizsai Csónakázó-tónál lévő kilátó felújítását kiemelném, melyet – teljesítve a város lakóinak régi vágyát – többéves kihagyás után újra megnyitottunk a nagyközönség előtt. A Mura nemzeti program támogatásával bővül és megújul az erdei kisvasúthálózat, továbbá erdészeti iskolákat építettünk, és még sorolhatnám. Jelentős részt vállalunk az országos fásítási programból, és ettől függetlenül is nagy hangsúlyt fektetünk a letermelt erdőterületek újraerdősítésére, ezt szeretnénk folytatni. Ami a vadászatot illeti, a szarvasgazdálkodás kapcsán meg kívánjuk őrizni az Európa-szerte híres zalai gímszarvasállományt, s a hatóság által kitűzött vaddisznókilövési irányszámok teljesítésével próbáljuk a megye határain kívül tartani a sertéspestist, amíg lehet. De készülünk a jövőre, ezért ha esetleg mégis gondok lennének a vaddisznóval, elkezdtük a fácántenyésztést, hogy ezzel is bővíthessük vadászati lehetőségeinket.

Hopp Tamás szívügye a világhírű zalai gímszarvasállomány védelme

Hopp Tamás a szakma doyenjének számít Zala megyében. 1953-ban született Nagyberkiben, gyermekkorát a Zala megyei Szentpéterföldén töltötte, ahol édesapja – a legendás Dódi bácsi – erdészetvezető volt.

– Apu már félévesen kivitt, hogy életem első szarvasbőgését meghallgathassam, és habár állítólag hangosabban bőgtem, mint a bikák, később is sokat jártam vele az erdőre. Nagyapám, aki Sopronban élt és dolgozott, szintén nagy vadász volt. Ilyen háttérrel indultam el az úton, de Szentpéterföldén nem volt nehéz dolgom, mindenki vadászott. Akkoriban nagyobb szabadság volt, kivihettem a kispuskát, elmehettem verebészni, apu tudta, hogy semmi rosszat nem fogunk csinálni. Anyám pedig, ha látni akart bennünket, kürtölt egyet az ablakból, az volt a jel, hogy haza kell menni – idézte fel Hopp Tamás a családi indíttatást. – Ezek után egyetlen percig sem volt kérdéses, hogy milyen irányban tanulok tovább.

A Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem elvégzése után 1977-ben a Zalai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság Bánokszentgyörgyi Erdészeténél helyezkedett el, innét is ment nyugdíjba 40 év múlva erdészetigazgatóként.

– Mindig szívügyem volt a világhírű zalai gímszarvasállomány védelme, szakszerű gondozása, valamint az őzélőhely-fejlesztés – árulta el. – Ezenkívül a megye egyetlen dámkertjét is az általam irányított erdészet működtette Harasztiban.

Hopp Tamás a kezdetektől részt vett a vadászati közéletben, a Zala Megyei Vadászkamara Vadgazdálkodási Bizottságának elnöke, az Országos Vadgazdálkodási Bizottság tagja és a Zalai Gímszarvasért Alapítvány kuratóriumának elnöke. 2019-től Zala megye vadászati nagykövete. A vadgazdálkodásban, vadászati kultúrában végzett munkájáért több alkalommal elismerésben részesítették az elmúlt években, a Nimród Vadászérem, a Vadászkamara Aranyérme, 2017 óta pedig a Festetics Kulturális Örökség Díj büszke birtokosa.

– Az alapítvány korlátozott anyagi lehetőségei miatt sok mindent nem „tud”, de amit igen, azt nagyon tudja. Például kutatásokat támogatunk, szerepet vállalunk doktori disszertációk, szakdolgozatok elkészítésében, és kiadtuk A zalai gímszarvas című könyvet, erre vagyunk a legbüszkébbek – jelezte a szakember, aki elmondta: mióta nyugdíjas lett, talán több a szakmai elfoglaltsága, mint aktív korában. Természetesen vadászni is kijár, de ahogy egyik sporttársát idézte: „Ebben a korban már meggondolom, hogy rágörbítsem az ujjam a ravaszra, ha az árokparton álló bikát látok.” Könnyű átérezni, mennyire nehéz egy 250-300 kilós gímszarvast felhúzni az árokból, amibe jó eséllyel beleesik…

– Egyszer majd a vadász­emlékeimet papírra vetem, de egyelőre nem gondolkodom könyvíráson, ahhoz még túl sok dolgom van – tette hozzá.