Zalai juhászok a 19. században

Zala vármegye mezőgazdaságában nagy szerepet játszott a juhtenyésztés a század során, ennek következtében juhászok egyaránt dolgoztak nagybirtokos főurak, középbirtokos nemesek és kisnemesi gazdálkodók szolgálatában, természetesen jelentős eltérésekkel az alkalmaztatásuk körülményei és életmódjuk tekintetében. Míg a nagyobb birtokosok önállóan foglalkoztattak juhászokat az állatállomány nagyságához mért létszámban, a megyében jelentős számban élő kisnemesi réteg tagjai közül gyakran többen összefogva, közösen szerződtettek egy-egy birkapásztort. Leegyszerűsítve elmondható, hogy az uradalmi juhászoknak a nagybirtokok birtokigazgatási rendszerében elfoglalt helye rendkívül messze esett nemcsak a tulajdonostól, hanem a magasabb rangú uradalmi tisztségviselők státuszától is; a középbirtokosok általában már név szerint is számontartották juhászaikat akkor is, ha nem érintkeztek velük közvetlenül rendszeresen; a kisnemesek juhászai viszont nemritkán a mellérendeltség jegyeit mutató, szorosabb viszonyban éltek alkalmazóikkal.

A nagyobb uradalmakban dolgozó juhászok földrajzi mobilitására és a birkás családok között megfigyelhető endogámiára (csoporton belüli párválasztásra) egyaránt szemléletes példát nyújt a több neves földesúri família szolgálatában megfordult Kara Tamás (1798–1839) életútja, aki a Sopron vármegyei Nagycenken, a gróf Széchenyi család birtokán született uradalmi juhász fiaként. 1818-ban egy helybeli lánnyal, Homor Katalinnal kötött házasságot, s első gyermekük is Nagycenken született 1819-ben. A fiatal pár ezután a Zala vármegyei Széchenyi-birtokokra költözött: 1821-ben Mánd pusztai (ma Szentgyörgyvár része) lakosok voltak, amikor lányukat kereszteltették. Kara Tamás megözvegyülve a juhászfamíliából származó Magasházi Annát vette feleségül, szolgálati helyei gyermekeik keresztelési bejegyzéseiből követhetők nyomon. 1826-ban Söjtörön született gyermekük, de ottani alkalmazója, Deák Antal birtokos nemes, Zala vármegye országgyűlési követe már Pozsonyban, 1825. október 17-én kelt levelében – a birkáiért érzett – aggodalommal teli említést tett juhászáról, Kara Tamásról, akire valamilyen más ügye miatt az őrizetbe vétel árnyéka vetült. Karáék 1827-ben és 1829-ben Becsehelyen tűntek fel szülőként, ahol a férj nyilvánvalóan a helyi nagybirtokos család, a Csúzy família – Csúzy Pál ’48-as honvédőrnagy szülei – nyáját gondozta uradalmi juhászként (opilio dominalis). 1833 és 1837 között négy gyermekük született Söjtörön, illetve a Söjtör melletti Csurgó pusztán; Kara Tamás ebben az időben ismét a Deák família gazdaságában állhatott alkalmazásban, életét mint Csurgó pusztai juhász fejezte be.

Az uradalmi juhászokra (s természetesen a kanászokra, gulyásokra és csikósokra is) egyfajta társadalmi elkülönültség, kívülállás volt jellemző: erre életmódjuk predesztinálta őket, hiszen munkavégzésük helye – és gyakran lakóhelyük is – messzebb esett a faluközösségektől, s így azokba nem tagolódhattak be teljesen. Sokatmondó, hogy amikor 1801 novemberében meghalt Mészel Rozina szentpáli (ma Bagod része) földbirtokos asszony 50 esztendős juhásza, a halotti anyakönyvbe csupán az „opilio N. N.” szöveget jegyezték fel, neve tehát helyben nem lehetett közismert.

A Göcsej és Hetés néprajzát a 19. század utolsó évtizedétől tanulmányozó kiemelkedő kutató, Gönczi Ferenc 1914-ben megjelent alapvető munkájában hangsúlyozta a juhászságnak a pásztortársadalomban elfoglalt kiemelkedő helyét. Leírása szerint büszkeség és önérzet jellemezte őket a falu népével vagy az alacsonyabb rangúnak tekintett pásztorokkal (például a kanászokkal) szembeni viselkedésükben. A számadó juhászok között nem egy jómódú ember is akadt; öltözködésükre, ruházatukra hangsúlyt helyeztek.

A juhászok sajátos helyzete egyfajta szürkezónát is jelenthetett az illegalitás irányában. A betyárok történetével foglalkozó zalai kutatók publikációiban rendre találkozhatunk „juhászmotívumokkal”. Molnár László kutatásaiból tudjuk, hogy az 1862 májusában Pördeföldén, a Patkó Jancsi által vezetett háromfős betyárcsapat és három csendőr között lefolyt – két csendőr halálát eredményező – összecsapást megelőző éjszakán a „fegyveres csavargók” a helyi birkásnál szálltak meg, s nála mulatozva töltötték az éjszakát. Az 1863 májusában a sógoránál, a pusztaszentlászlói Oszterhueber József földbirtokosnál tartózkodó Deák Ferencet kirabló társaság egyik tagja a Bekő Tamás által feltárt büntetőügy szerint Székely József juhászbojtár volt.

A kisnemesek által szerződtetett juhpásztor kategóriájába tartozott Kaszás János számadó juhász, egy vele kapcsolatos gazdasági feljegyzésből képet alkothatunk egy korabeli birkás járandóságáról. A korábban Simon Pál kálócfai birtokos, Zala vármegye Lövői járásának alszolgabírája alkalmazásában állt Kaszást 1844-ben, Szent György napjától fogadta fel közösen három – egy kustánszegi és két paraszai – nemes gazdaember. Éves fizetését természetben és birkatartási jogban határozták meg. (Az ilyen juhászt „tartásos ihásznak” hívták: munkaadóiktól szabad legeltetési jogot kaptak saját jószágaik tekintetében, és birkáik együtt jártak a gazda állataival.) 1844/45-re Kaszás Jánost 45 birka tartása, 10 szekér fa, 10 köz föld, 13 mérő rozs, 3 mérő búza, valamint a mindenkori szombati fejés eredménye illette meg.

A 19. század végétől jelentősen csökkent Zala vármegye juhállománya (az 1870. évi 329.306 példányszám 1895-re 149.517, 1911-re pedig 103.977 egyedre esett vissza); a juhászokkal kapcsolatban Gönczi Ferenc is már egy visszaszorulóban levő és átalakuló életmód szokásait tudta rögzíteni az utókor számára.