A zalaegerszegi polgárőrök megmutatták, hogy együtt a csapat, és számíthatnak a segítségükre

Nem először persze, az idén jubiláló ötödik alkalom mégis különleges volt, mert jól demonstrálta, hogy a rendkívüli helyzetekben is együtt a csapat.

– A jó időben, a friss levegőn az előírások maximális betartása mellett ugyanolyan jól éreztük magunkat, mint eddig mindig. A sok munka után a napot ezúttal is a vidámságnak szenteltük, s annak, hogy mindenkiben tudatosuljon, ránk minden helyzetben számíthatnak. A megszokott rituálék megtartása is tovább erősítette a résztvevők biztonságérzetét – hangsúlyozta Dancs István, a Besenyő és Öreghegy Polgárőr Egyesület elnöke.

– Igaz, a szokásosnál jóval körültekintőbb szervezéssel, figyelemfelhívással vágtunk bele a program megvalósításába, de mindenképpen egyben akartuk tartani azokat, akik szükség esetén segíteni tudnak egymásnak, akik figyelni tudnak a környezetükben élőkre. Persze nem csatlakozott hozzánk minden lakó és gazda, de ők is láthatták: vagyunk, működünk, létezik egy összetartó csapat, amely tagjainak szólhatnak, ha szükségük lesz rá – tette hozzá Borsos József főszervező.

Az idén ugyan nem tértek be a borospincékbe, de Isten szabad ege alatt is mindenütt terített asztallal fogadták vendégeiket a gazdák. S nem mellesleg, ahogy elő vagyon írva: fertőtlenítő szappannal felszerelt kézmosási lehetőséggel. Mosogatni viszont nem kellett a társaság után, hiszen mindenki vitte magával a nevével gravírozott boros poharát.

A bort amúgy, amióta létezik, az emberek világszerte a lélek italának tartják. A keresztény hagyományok szerint ugyan Szent János napja (december 27.) a bor megáldásának ideje, de az öreghegyiek úgy tartják, biztos, ami biztos, már szőlőrügy formájában megkérik rá az égiek áldását.

A társasággal baráti kapcsolatokat ápoló Szeghy Csaba Tamás plébános minden évben örömmel vállalkozik a ceremóniára, s ha már Nemesapátiból elautózott Zalaegerszeg délnyugati csücskébe, a frissen megmetszett szőlőtőkével együtt megáldotta a tavalyi bort, az embereket is, akik megdolgoztak érte, és a túra összes résztvevőjét. És persze a kolbászt és a sonkát is, mert Somogyi Lászlóéknál, ahol a szentelés szertartását bonyolították, a szőlőkordonon az idén ilyesmi disznóságok is teremtek – amikből később persze kóstolót is kapott a vendégsereg. A háziasszonyok is kitettek magukért, nemcsak a borkorcsolyákat, hanem a töpörtyűs pogácsát, a süteményeket is tálcaszám kínálták.

Amúgy minden birtokon volt mire rácsodálkozni a vándoroknak. Fülöpéknél a gyönyörű kilátásra, Gyulasiéknál a dizájnos faverandára, Szabóéknál a baromfiudvarra és őrzőjükre, az izgalmában körberohangáló pulira, vagy a hegyhát egyetlen női vincellérének, Juhász Évának régi idők jókedvét őrző ódon pincéjére, viruló rozmaringbokrára. S útközben a zsibavirágpettyes domboldalakra, a virágzó barackfákra, a menyasszonyi ruhát öltött lotyószilvabokrokra.

Ráesteledett a társaságra, mire a Dancs-pincénél végleg lehorgonyoztak, s hamarosan Bocföldéig, Botfáig és Besenyőig hallatszott a vidám nótaszó, igazolva a mondást, hogy a jó borban öröm, barátság és dal van.