A Felvidéktől Nagykanizsáig

– Tavaly nyáron egy jól szervezett turistaúton összeszokott kanizsai csoporttal – közöttük több klubtársammal a Honvéd Kaszinó Hölgyklubjából – és egy hatalmas ismeretanyaggal rendelkező pozsonyi idegenvezető kíséretével Felvidékre, várnézőbe utaztam – kezdi történetét Büki Pálné. – Már útközben a Kodály-emlékekről hallva kialakult bennem, hogy ősszel, klubtársaimmal karöltve szervezünk zenei délutánt. De azt, hogy a kanizsai nagyvásárnak is köze lesz felvidéki utunkhoz, azt azért nem gondoltam volna.

– Ritkán fordulok meg a kanizsai hónap eleji nagyvásárban. Ha elmegyek, akkor is inkább beszélgetek. Hol horvát, hol erdélyi árusokkal kerültem már kapcsolatba. Mindegyik találkozásnak volt valamiféle hozadéka. Miért? Mert hiszek abban, hogy a világ s benne a közösségek, főként a családok élete sokkal jobb lenne, ha többet kommunikálnának. A májusi vásárban feltűnt nekem egy finoman megmunkált mokaszin, meg is vettem. Szóba elegyedve az árussal feltűnt, hogy enyhe akcentussal beszélt. A stramm, 50 év körüli férfitől megtudtam, hogy besztercebányai illetőségű. Hm… gondoltam. Az jó messze van! Ekkor már felvidéki utamra felkészülve vártam a nyarat. Hogy mi köze lesz ehhez a cipőárusnak, akkor még nem is sejtettem. Ő jó „vásárhelynek” nevezte Nagykanizsát – ebben maradtunk.

– Aztán júliusban csoportommal bejártuk Felvidék legszebb várainak jó részét Nyitrától Trencsénig. Gyönyörködve Bajmóc várában, hangzott el az idegenvezetőtől az az ominózus mondat: „… a várat egykor megvette és felújította a híres, csehszlovák származású Bata cipőgyáros.” (Ma a szlovák állam a vár példás gazdája.) Mivel ez a sztori felkeltette csoportunk figyelmét, ezért az idegenvezető hosszú mesélésbe kezdett. Megtudtuk, hogy nem akárki volt Tomas Jan Bata, aki hiába gyártott hazájában modern ipari módszerekkel jó állású cipőket, mégis kivándorolva Kanadában lett világhírű gyáros. 1964-ben már a világ 79 országában volt jelen. 1989-ben az akkori cseh elnök hazahívta, hogy váljon hazája hasznára is. Az idegenvezető szerint sikereit az „afféle” szociális intézkedéseinek is köszönhette, mint például ingyenes munkáslakások építése óvodával, iskolával. Halála után a hajdani Csehszlovákiában itt-ott még működtek cipőmanufaktúrák.

– A besztercebányai úriembertől szerettem volna megtudakolni, hogy mit tud a Bata cipőkről, meg kinek a cipőit árulja napjainkban – folytatta Büki Pálné. – A decemberi nagyvásárban összejött a találkozó, de a beszélgetés eléggé szomorkásra sikeredett. Amit kérdezgettem, arról volt tudomása, hiszen egyik nagybátyja dolgozott is a Kanadából Svájcba áttelepült cipőgyárban. Arról meg, hogy napjainkban, Szlovákiában ki merre, hol, milyen gazdasági társulásban gyárt lábbelit – ismeretei nemigen voltak.

– Akkor hát kinek a cipőit árulja? – kérdeztem. Egy budapesti cégét – szólt a meglepő válasz.

– A kör bezárult! Besztercebánya, Budapest és Nagykanizsa között mozogva felrajzolódott egy 21. századnál jóval régebbi történet, aminek ipartörténeti emlékeit sajnos már nem sokan őrzik.