Nem látja, alkoholista! – A Hősök Tere Kezdeményezés tréningjéről

Tegyük a szívünkre a kezünket, hányszor és milyen gyorsan állapítottuk már meg életünkben valakiről, aki borsot tört az orrunk alá, aki enyhén szólva nem volt megnyerő: „hát ez hülye”. Sokszor.

Ahogy azt is hamar megállapítjuk, az utcán ődöngő, rossz öltözetű embertársunk minimum részeg, vagy drogos, vagy bűnöző..., vagy cigány.

- Hát alkoholista, látja maga is, nem? – kérdezett vissza értetlenül tekintve rám a minap a fővárosi Váci utcán az évszaknak megfelelő, helyénvaló öltözetű középkorú férfi, akit arról kérdeztem, mit gondol a szemközti kapualjban a falnak támaszkodó kapucnis, lehordott dzsekiben lévő emberről. – Ilyenek ezek, meg drogosok is, a sapkát folyton annyira a fejükbe húzzák, hogy ne látszódjon az arcuk.

Történetesen a kapualjba bújó embert ismertem. Igaz, aznap reggel találkoztunk először a Hősök Tere Kezdeményezés újságíróknak szóló, az előítéleteinkről szóló tréningen. Merthogy a szóban forgó „alkoholista” közülünk való volt, a szociálpszichológiai kísérlet kedvéért öltött álöltözetet. Tehát egyáltalán nem az volt, akinek a többség gondolta.

Ebben nincs semmi meglepő. Abban sokkal inkább, hogy a tizenkét fős, Orosz Györgyi tréner vezette kis csapatunk által megállított legalább ötven járókelő közt egyetlen fiatal férfi akadt, aki így válaszolt: „ne haragudj, ilyen kevésből nem mondok senkire semmit.” (Lehet, hogy részt vett már előítéletekkel foglalkozó tréningen?)

Elméleti háttér

Mielőtt az utcára vonultunk (ami nem is volt könnyű, magamon éreztem, mennyire elgyávulunk, ha meg kell állítani valakit), beszéltünk pár elméleti háttérről.

- Mondjatok pár dolgot magatokról! – kérte a foglalkozás vezetője, s mi sorolni kezdtük a munkahelyünket, az iskoláinkat, a családi viszonyainkat. – Pedig beszélhettetek volna arról, amit magatokról fontosabbnak tartatok, mint a puszta tényeket, igaz?

Valóban, nem így vagyunk összerakva. Nem azzal nyitunk: én nyugodt ember vagyok, szeretem a virágokat, a zöld teát, Picasso festményeit és József Attila verseit.

Már ha megszólalunk, netán elsőnek, idegen vagy kevésbé idegen társaságban. Ismerős, ugye? Felteszik a mindenkinek szóló kérdést és mi csendben maradunk, nem is nézünk fel.

- Ezt nevezi a szociálpszichológia bámészkodó hatásnak – avatott be saját bizonytalanságunk okaiba Györgyi és segítője, Horváth Judit. – Ez azonban nagyon veszélyes is tud lenni. Ha egy balesetnél csak állunk, mert a többiek sem mozdulnak. Felmérés bizonyítja, ha egyvalaki cselekvésre szánja magát, a többi is tenni akar. Kérdés, van-e elegendő olyan ember, aki megteszi az első lépést, aki tesz.

A bizonytalanság okolható az előítéletek kialakulásáért is. Ősi igény bennünk a bizonytalanság mihamarabbi megszünetése, ezért döntünk, természetesen sokszor rosszul, kevés információ, sőt, évszázadok beidegződése alapján.

A szöveges feladat ez ügyben jó példa volt. A papíron néhány sorban egy bűnesetet vázoltak, mégis meg kellett volna mondanunk, ki a felelős egy nő meggyilkolásáért. Alig tudtunk valamit, mégis hevesen érveltünk elképzelésünk mellett. Még szerencse, hogy nem volt köztünk bíró, de ez persze csak a tréfa helye.

Megnéztük Philip Zimbardo amerikai szociálpszichológus (az ő ötlete a Hősök Tere, a hétköznapi hőssé válás eshetősége is) videóját, amely megmutatta, az amerikaiak két egyforma ruhában lévő, egykorú, csupán magasságában eltérő férfi láttán a magasabbikról ezerszer jobb életet feltételeztek. Mert abban a társadalomban a „szép ember = sikeres ember” toposz erőteljes, pozitívnak tűnő előítéleteket hív elő.

Kellemetlenül kíméletlen élmény volt a szintén amerikai iskolai kísérletet bemutató angol nyelvű film: a hatvanas évek végén Martin Luther King színes bőrű emberjogi aktivista meggyilkolása után egy hét alatt éles ellentéteket lehetett szítani a tizenéves, korábban egymással jóban lévő, de az afroamerikaiakról lesújtó véleményt megfogalmazó osztálytársak között pusztán azon az alapon, hogy a tanáruk – csak a kísérlet kedvéért! – szisztematikusan negatív megkülönböztetésben részesítette a barna szemű diákokat a kék szeműekkel szemben, akik öt (!) nap után alsóbbrendűnek érezték magukat. A színcsere is működött, a barna szeműek azonnal elfelejtették sérelmeiket, amint ők kerültek kivételezett helyzetbe. Felnőttként újra találkoztak a tanárral, Jane Elliottal. Miért nem lázadtak fel? Mert a tanár mint véleményvezér elfogadást indukált.

Mit tehetünk?

Tudatosítsuk saját reakcióinkat, szól a javaslat. Ne azt erősítsük, ami megkülönböztet, ami eltérő. Csökkentsük a holdudvarhatást: aki szép, az jó, aki csúnya, az rossz, aki az utcára került, azt nem kell megérteni. Elkerüljük az úgynevezett attribúciós hatást: egy információból végső következtetést vonjunk le.

„Így remélhető, lesz, aki a segítségedre siet, ha baj ér, és Te is segíthetsz önzetlenül”, üzeni a Hősök Tere.