A régi disznóvágások hangulatát idézi meg a szepetneki kiállítás

A régi időkben a háznéphez csatlakozó maszkások ilyen, tréfás versikékkel mesélték el, hogyan is zajlott aznap a disznóvágás. A régi közösségépítő eseményről ennél többet is megtudhatunk a szepetneki integrált közösségi szolgáltató tér legújabb kiállítása révén.

– Régen (és néhány helyen még napjainkban is) a disznóvágással biztosították a háztartás évi hús- és zsiradékkészleteit – bocsátotta előre Sóstainé Márfi Ibolya, a helyi értékeket bemutató kiállításokat szervező szepetneki értéktár bizottság elnöke. – Különböző okokból (politikai nyomás, gazdasági érdekek ütközése, szemléletváltás, az életkörülmények átalakulása) sok minden megváltozott az elmúlt évtizedekben, ezért manapság az emberek többsége boltban vásárol húst és húskészítményeket – ám egyre többen kapnak kedvet ahhoz, hogy kézműves terméket vegyenek, ne adj’ isten, disznót hizlaljanak és vágjanak. Lényegében ehhez szeretnénk ösztönzést adni a régi vágások eszközeinek (például daráló, kádak, szalmás-szenes perzselő), gasztronómiai vonatkozásainak, korabeli fényképeinek bemutatásával.

S ahogy az lenni szokott, most is egy lelkes kis közösség ajánlotta fel a kiállítás céljaira régi kincseit: Fischl Tibor János, Lakatos György, Markács Zoltán, Papócsi Andrásné, Rigla Jánosné és Sóstai Zoltán.

Lakatos György még ottjártunkkor is hozott egy szatyorra való, a disznóvágáson használt régi eszközt, így például perzselőt, körömlerántót és orrfogót.

– Aki nem kóstolta még, az bizony, el sem tudja képzelni, mennyivel másabb annak az állatnak a húsa, amit a háztájiban hizlaltak – hallottuk Lakatos Györgytől. – A nagyüzemekben, táppal etetett állatok hamarabb meghíznak ugyan, de a húsuk sokkal lazább, mi úgy mondjuk, „vizesebb”. Annak idején darát áztattunk meleg vízbe, ami megdagadt, majd összekevertük az emberi étkezésre már nem használt, esetleg túl apró főtt burgonyával. Ezen kívül lucernát is kaptak, s ez a takarmányozási mód teljesen más állagú és ízű húst eredményezett. Amikor pedig a frissen vágott disznó szinte még gőzölgő húsából készültek a munkát lezáró disznótoros vacsora ételei, az maga volt a mennyország, mert az az íz végképp utánozhatatlan.

Sóstainé Márfi Ibolya jelezte: mivel Szepetneken több nemzetiség, magyar, horvát, német és cigány él együtt, voltak saját ételspecialitások is. Például a cigányság előszeretettel dolgozta fel a disznó belsőségeit. A presszbors, a disznósajt, illetve a stifolder, azaz vastagkolbász a német hatást tükrözi. A horvátok, szlovénok és a magyarok specialitása a vágott zsír, amely apróra vágott, vagy esetleg darált, sóval összedagasztott zsír, amit a véndőnek nevezett hosszúkás edényben tároltak akár következő nyárig is. A zsírban rétegezett, szeletelt, lesütött húsok is elálltak addig, nem véletlenül válhatott mindkettő az aratók kiváló energiaforrásává.

– A hús a zsírban megérett és hihetetlenül omlóssá vált – vette át a szót a kiállításhoz szintén eszközöket adományozó Papócsi Andrásné. – Én még ma is csinálok lesütött húst – a család nagy örömére.

– Amikor a különböző nemzetiségek a házasság kapcsán „keveredtek” egymással, természetesen, hatottak egymásra, s ez tetten érhető a disznóvágáshoz kapcsolódó ételek körében is – folytatta Sóstainé Márfi Ibolya. – Különösen igaz ez például a hurkára: ismerünk hajdinás, rizses, májas, kukoricás, kenyeres (zsemlés), köleses, húsos, velős, paprikás, tokányos, lecsós, tüdős, bőrkés, lisztes, krumplis-magvas, gerslis, babos, káposztás, lencsés hurkát, de rátaláltunk a gombás cigányhurka receptjére is.

Sóstainé Márfi Ibolya, a helyi értéktár bizottság elnöke azt is jelezte: a kiállítással az idősebb, a disznóvágás praktikáit akár gyerekkorból ismerő generációk tagjait is szeretnék mozgósítani, s tapasztalataikat, emlékeiket előhívni. Ezzel is megágyazva egy későbbi, várhatóan őszre, András-napra, a disznóvágások kezdetére időzített gasztronómiai jellegű rendezvénynek, melyen ország-világ megismerkedhet a Szepetnekre oly jellemző békés nemzetiségi együttélés során megszületett ételfinomságokkal.