Győtény, pörgye, paréj és egyéb kerti betolakodók

Amikor a nemkívánatos növényt gyökerestől ki lehet cuppantani a veteményesből. Ilyenkor még a megátalkodott apró szulák (Convolvulus arvenis), mifelénk: „győtény”: gyökeréből is ki lehet húzni legalább fél métert. A konok évelő főgyökeréből persze így is marad bent elegendő ahhoz, hogy majd kihajtson, s ha nem vesszük észre a tülekedését, a talaj felszínén kúszva napok alatt becserkészi féltve nevelt növényünket és spirálban feltekeredik rá – nem válogatós, a krumplit éppoly’ szívesen fojtogatja, mint a puccos batátát.

A sekély kapálással, sarabolással többet ártunk, mint használunk, elvágva csak megsokszorozzuk a gyomot, hiszen minden darabkája önálló élőlénnyé fejlődik. Ne számítsunk rá, hogy a nyári szárazságban majd jól szomjan hal, gyökere több méter mélyre is lefúrja magát, hogy nedvességet szerezzen. Ne hagyjuk, hogy virágozzon, mert millió magjával gyorsan szaporodik. Vigasztalásul mondom, végül is a győtény is gyógynövény, homeopátiás szerként hátfájás csillapítására, nagyobb dózisban hashajtóként használják – bár az utóbbi időben egyre ritkábban.

Ami ellen személy szerint a legádázabb harcot folytatom, az a fehér libatop (Chenopodium album), alias libatalp, östörparéj, lisztes laboda. Kertek, mezők, leg­gyakoribb gyomnövénye, bár ártalmatlannak tűnik, s fiatal levelei és őrölt magja ehető, nekem mégis ez okozza a legtöbb bosszúságot. Mágnesként vonzza ugyanis a levéltetvek mindennemű és rangú fajtáját. S ha a növényvért szívó apró haramiák már ott vannak a veteményesedben, a hangyák segedelmével pillanatok alatt belakják az egész keretet, lerohanják a babodat, a cékládat, a többi zöldségfélével együtt. Észak-Indiában és Dél-Afrikában ugyan termesztett kultúrnövény, de ha nem akarunk belőle „spenótfőzeléket” készíteni, jobban járunk, ha az utolsó szálig kitesszük a kertünkből a szűrét. A tetveken kívül ugyanis tápnövényei a törpe répabogárnak, a répabolhának és számos egyéb rovarkártevőnek. Egyébként ha megússza a tetűinváziót, 2 méter magasra is megnőhet, s magjával beteríti az egész kertet.

Hasonló tetű-, és bolhavonzó gyom a lósóska, hivatalosabb nevén lórom (Rumex) és a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus) – mentségükre legyen mondva, mindkettő jeles gyógynövény. A lósóskának például minden porcikája patikaszer, a legértékesebb az ősszel gyűjtött gyökere – a belőle készített főzet kis adagban hasmenés ellen, nagy dózisban hashajtóként használható, a népgyógyászat már évszázadok óta „tisztító főzetként” emlegeti, orvosolja ugyanis a húgyhólyag gyulladását és enyhíti a köszvény kínjait. Egyébként a lósóska levele is jó ízű és ehető. A szőrös disznóparéj, vagy hívjuk előkelőbb nevén amarántnak, zsenge korában főzelékként a család kedvencévé válhat, jól fűszerezve egészen ehető, rendszeres fogyasztása hasznos lehet a csontritkulás megelőzésében, fehérje-, aminosav-, és vastartalmának köszönhetően jól kiegészíti a vegetáriánusok étrendjét. A zöldségágyásokban azonban egyiket se hagyjuk meg.

Szinte kiirthatatlan gyomunk a közönséges tarackbúza (Agropyron repens), zalaiasan: a „pörgye”. Ezzel is csupán két kezünk erejével vehetjük fel a versenyt. Igyekezzünk minél hosszabb gyökérrel kivájárkodni a földből, a műveletet ismételjük meg minél gyakrabban, mert kizárt, hogy első nekifutásra ki tudjuk tessékelni a veteményesből. Én már találkoztam földi halandóval, aki beszélt egy kertésszel, akinek az ismerőse hallotta, hogy valaki egy évi lelkiismeretes feltáró munkával összekötött kapálgatással tökéletesen kiirtotta a kertjéből a tarackbúzát. S naná, hogy a tarackbúza is egyben a gyógynövény, s ezt a népgyógyászat mellett a Magyar Gyógyszerkönyv is elismeri.