Filmkritika – Érdekvédelmi terület

A Schindler listájától kezdve a Zongoristán át a Saul fiáig rengetegszer bepillantást nyerhettünk a szörnyűségekbe. Az Érdekvédelmi terület ugyancsak ezt a témát járja körbe, amire sokan rögtön legyinthetnek, mondván, képtelenség ezen a fronton újat mutatni. Jonathan Glazer azonban egy szimpla, mégis frappáns húzással csavarta meg az összképet.

Történetről csak nagy vonalakban, vagy úgy sem lehet beszélni. 1943-ban járunk, Rudolf Höss (Christian Friedel) feleségével, Hedwiggel (Sandra Hüller) és gyermekeivel Auschwitzban él, a koncentrációs tábor közvetlen szomszédságában. A férfi a hírhedt telep vezetője, aki a munka mellett gondos családapaként és szerető férjként tengeti napjait, mondhatni kiélvezve az idillt.

Glazer elsősorban videóklipeket rendez, legutóbbi nagyjátékfilmje a 2013-as A felszín alatt volt, melyben Scarlett Johansson misztikus lényként csábította el az útjába kerülő férfiakat. A nyomasztó, hipnotikus erejű, lázálomszerű alkotás után ismét nagy fába vágta a fejszéjét, de olyannyira nem okozott csalódást, hogy megalkotta a műfaj egyik legjobbját. Lehet, hogy nincs klasszikus értelemben vett sztori vagy konfliktusok, az Érdekvédelmi terület koncepciója hibátlanul működik. Ezúttal ugyanis az áldozatok perspektívája helyett a másik oldalt követjük, mely rögtön kiszélesíti a zsáner határait és újfajta aspektusoknak ágyaz meg. Glazer a minimalizmusra törekszik, esze ágában sincs szenvedéspornót mutatni, sőt, a filmben egyetlen embert sem látunk meghalni. Annak ellenére, hogy nincs direkt erőszak, vizuálisan nagyon izgalmas alkotásról van szó. Érdemes mindig kémlelni a hátteret, mert itt egészen más jelentéstartalommal bír a kertben békésen játszó gyerekek fölött feltűnő vonatfüst. Arról nem beszélve, hogy bár szemtanúi nem vagyunk a rettenetnek, mindent hallunk. A kétségbeesetten elhaló sikolyokat, a lövéseket, a halálgyár folyamatosan dolgozó fogaskerekeit. Tudjuk, mi zajlik a falak mögött, épp ettől olyan erős az a közöny, ahogy Hedwig kertészkedik, vagy Rudolf kajakozik a gyerekeivel a közeli folyón. Kezdetben csak a megrökönyödést érezzük, az undort, majd akaratlanul is hozzászokunk a hangokhoz és beletörődünk az eseményekbe. 

Ekkor jelenik meg egy új, másfajta érzés. Felfedi magát az egész szituáció szürreális mivolta. Höss lelkesedése a munkája iránt, amilyen elánnal fejleszti a tábort, mintha csak egy átlagos gyárigazgató lenne, aki a termelést segítené, valami egészen groteszk. Ugyanez igaz Hedwig kifakadására, amikor felmerül egy esetleges áthelyezés. A legtöbb ember mindenét odaadná, hogy elmeneküljön erről a helyről, a nő azonban a valóra vált álmot éli és esze ágában sincs távozni. Az egyetlen kérdés, hogy a koncepció kitart-e a 105 perces játékidő végéig. Abszolút, mert hiába nincsenek tényleges tétek, jellemfejlődés és a tempó sem siet sehova, valami mindig történik, ami benntart és nem enged szabadulni ebből a világból. Az utolsó harmadra érkezik egy váltás, illetve a zárás elsőre furcsának, talán oda nem illőnek hathat, de kicsit jobban átgondolva nagyon is helye van a cselekményben. Szimbolikus, tartalmilag újabb réteget ad a látottaknak, nem beszélve arról, ahogy a sötétség keretbe foglalja a filmet olyan formában, ahogy korábban nem nagyon láthattuk.

Az Érdekvédelmi terület igazi különlegesség, mely a felszín alatt (vagy a fal mögött, ahogy tetszik) sokkal többet rejteget, mint elsőre hinnénk. Mintha egy bizarr, fordított világban találnánk magunkat, ahol a halál evidenciája kezdettől fogva ott lebeg előttünk, de mivel nincs morálisan megkérdőjelezve, mintha fel sem ismerné magát az a mérhetetlen gonoszság, ami így természetesnek érződik. Glazer pazarul játszik ezzel, nem véletlenül használja a negatívban játszódó jeleneteket, reflektálva bennük az alapvető emberi empátiára. Márpedig ha ez hiányzik, akkor marad a ridegség, a közöny és a homokba dugott fejek.