Peruban, a Szent Völgy romvárosai és „apu”-i között (1. rész)

- A szabómester papám könyvtárában a Műveltség útja című tudományos ismeretterjesztő kötetsorozat is fellelhető volt. Ennek egyik tanulmányában olvastam az inkákról: Huáscar és Atahualpa uralkodók hogyan vívták egymással családi háborújukat, amelynek egy legyengült birodalom lett a vége. Ekkor érkezett meg Pizarro 1532-ben, a spanyol konkvisztádor, aki minimális számú lovas katonával és hónalj alá fogható kis ágyúkkal elfoglalta az inka birodalmat. Ez a történet még inkább felkeltette az érdeklődésemet. Történelemtanárként is mindig foglalkoztam az ősi indián civilizáció történetével, amelyről sokaknak a múlt század elején felfedezett Machu Picchu, a leginkább favorizált perui romváros jut eszükbe.

Sifter Péter sok éven keresztül készült arra, hogy egyszer ellátogat Peruba. Folyamatosan böngészte a netet. Közben ment az élet, mindig volt más dolog, és mindig másra kellett a pénz. Jó darabig nem is gondolt arra, hogy másként is el lehet jutni oda, mint egy utazási irodával. Ez a megszokott, az ember válogat az ajánlatok között és igyekszik a számára legmegfelelőbbet kiválasztani, vélekedett.

- Ez már jó ideje nem így van az én életemben, mert teljesen magam szervezem az útjaimat. Így teszek akkor is, amikor a falunak, vagy a környéken élőknek szervezek buszos utazásokat. Voltunk már többek között Görögországban, Albániában és Szlovéniában. De ez teljesen más műfaj, mint amikor saját magam megyek bele a nagyvilágba. Peru azért olyan 11500 kilométer távolságra van innét, tehát jól át kellett gondolni, hogy megyünk oda, mit tudunk ott csinálni, és mennyi pénzből tudjuk kihozni. Anyagi helyzetem sohasem volt olyan, hogy simán döntsek egy ajánlat mellett. Egy perui látogatás költsége 1,5-1,6 milliónál kezdődik egy utazási irodánál, így joggal feltételeztem azt, hogy a nagy álmomból nem lesz semmi. Családi örökségként mozgásszervi problémáim vannak, időnként fáj térdem, ezért azt gondoltam, ha most nem csinálom meg, akkor már sohasem.

Másfél évig tartott a felkészülés. Mindennek utánanéztem. A Peruval kapcsolatos információkat a munka után gyűjtöttem a netről, blogokat olvastam és a legmenőbb utazási irodák perui programajánlatát nézegettem. A tervezett helyszíneket lekövettem az útvonaltervezőkkel, hogy megtudjam, milyen módon lehet eljutni az egyik helyről a másikra. Meg is ijedtem, hogy ott nincs olyan államilag szervezett tömegközlekedés, mint nálunk. Magántársaságok üzemeltetik azt, és valahol nincs is rendes buszjárat, csak alkalmi jelleggel. Amikor már kint voltam, kiderült, hogy a közlekedés sokkal egyszerűbb, mint véltem.

Peru nagyon szegény ország. Nem is lehet összehasonlítani Magyarországgal. Az azonban elgondolkodtató, hogy mi magyarok hajlamosak vagyunk a sírásra, és általában véve elégedetlennek vagyunk mindennel. Érdemes lenne megtapasztalni, máshol hogyan élnek az emberek. Peru a városok közepén kívül rendkívül szegényes, az emberek nagyon egyszerű módon élik életüket. Sok a régi, ütött-kopott japán és amerikai gyártmányú autó, de a nagyobb városokban újabb modellekkel is közlekednek. A latin országokra jellemzően félelmetesnek és eléggé káoszosnak tűnik a közlekedés Peruban, de az ott töltött 16 nap alatt csak egyszer láttunk Limában, a fővárosban ütközés miatt behorpadt autót.

Az emberek nagy részének nincs saját autója. Ez hatással van a közlekedés szervezésére. Peruban rengeteg a taxi, mert akinek van autója, kiváltja a taxis engedélyt. Ők fuvarozzák az embereket, de vannak taxijelzés nélküliek is. Ha ott állsz az úttest szélén, mint turista, és látványosan nem tudod, mit akarsz, akkor nagy valószínűséggel megáll melletted egy jármű, és vezetője megkérdezi, merre mennél. A városok útjait colectivo-k, egyfajta tömegközlekedési járművek is járják. Ezek méretre olyanok, mint nálunk a falugondnoki buszok, 8-10 férőhellyel. Ezek tulajdonképpen meghatározott útvonalon közlekedő iránytaxik. Az elhúzott ajtójukban álló kalauzok minden lámpánál, vagy ahol csak lehet, kiugranak, és kiabálják: a riba, a riba, vagy vamos, vamos. Gyerünk, gyerünk és bekiabálják azt is, merre mennek. Az emberek felszállnak és a kalauz beszedi tőlük a díjat. A gyakorlatban jöttünk rá arra, hogy nem kell azon izgulni, hogyan jutunk be a városba, amit a hostel portáján is szépen elmagyaráztak. Lima szélétől attól függően, hová akarsz eljutni, több csatlakozási ponton kell átszállni. A legérdekesebb egyébként a colectivo-kkal utazni, ráadásul nagyon olcsó. A háromféle díjszabás a következő: 6-7 megálló egy sol, 12-14 megálló két sol, a teljes kör pedig három sol. Egy sol 90 forint, vagyis minimális összegért lehet bejutni a 8 millió lakosú főváros központjába. A sol Peru hivatalos pénzneme, jelentése a nap.

Egyébként már itthon készülődve láttam, hogy az utazási irodák ajánlatához képest a feléből ki tudom hozni az utat. Nyilván ehhez az embernek teljesen ki kell lépni a komfortjából, mert egy magánúton a saját maga által megtervezett útvonalat saját magának kell lekövetni a helyszíneken, látnivalóról látnivalóra haladva. Így tettünk. Az inka Szent Völgy (Valle Sacrado) 120 kilométeres körét egyrészt úgy jártuk végig, hogy megalkudtunk egy taxissal, aki 22 ezer forintért reggel 8-tól délután 4-ig mindenhova elvitt bennünk, amit kértünk. A Szent Völgyben van egy Madame Tussaud panoptikumhoz hasonló múzeum, amely az egykori indián kultúrákat mutatja be. Nagyon büszke voltam arra, hogy a taxisunk, tőlünk, európai emberektől tudta meg, hogy van ilyen náluk, mert fogalma sem volt róla. Peru szentként tisztelt hegyeit és a mögötte bújó településeket felkeresve „élőben” is találkozhattunk a hagyományaikat a mai napig őrző őshonos lakosokkal. Cusco-ból Pisac felé félúton lévő állatmenhelyen pedig alig másfél méteres távolságból csodálhattuk meg az andoki kondorkeselyűt, amely Perunak is a nemzeti szimbóluma. Láttuk repülni a Colca-kanyonban, de ilyen közelről egész más élményt nyújtott a hatalmas ragadozó madár.

A Szent Völgy Cusco-tól, az egykori inka fővárostól nem messze található, több gyönyörű várossal, „apu”-kkal védelmezett magas hegyekkel, az ősi indián civilizáció sziklákba vájt romvárosaival, amelyek közül a Machu Picchu, az Öreg Hegy a legismertebb. Sifter Péterrel folytatott beszélgetésünk második fejezetében ezeket járjuk végig, szóba hozva azt is, hogyan lehetett legyőzni a magaslati betegséget.