Nyomasztó nyaralások, anno

Ilyentájt, az iskolai tanév végén, amikor a mezőn növekedésnek indul s szárba szökken a kukorica, eszembe jut az első balatoni nyaralás emléke. 1960-at írunk. Épphogy kijártuk az alsó tagozat negyedik osztályát. Balatonfűzfőre készültünk páran. Ott építették a gyártelepet szüleink és más hozzátartozóink. Velük tartottunk a munkásszállóra. Kanizsáig busszal, majd tovább Balatonaligáig személyvonattal, amely minden állomáson és minden bokornál megállt. Aztán tovább zötykölődtünk teherautó platóján a célállomásig.

Az egy hét máig ható élménye az irdatlan bűz, amelyet egy ottani gyárkémény bocsátott ki. A bűz a ruhánkba, a bőrünkbe is beivódott. Napokig tartott, mire odahaza kisikálták belőlünk. Napközben tengtünk-lengtünk a telepen, hiába volt közel a magyar tenger. Oda véletlen folytán, két szerelőmunkásnak köszönhetően jutottunk. Kenesén akadt dolguk. Velük tarthattunk kisteherautón mi gyerekek is. Amíg ők dolgoztak, egy nádas mentén bemerészkedünk a Balatonba, amelyről addig csak környezetismeret órán hallottunk. A nagy víz élménye felejthetetlen volt számunkra, akik otthon addig legfeljebb a helyi patakban pancsolhattunk.

Később néhányan, falusi gyerekként Budapestre kerültünk gimnáziumba. A főváros az ország másik felébe, Gyulára szervezett továbbképzést iskolai KISZ-titkároknak. A vonaton a pestiek gitárkísérettel énekelték Sztevanovity Zorán akkori, 1966-os táncdalfesztiválon elhangzott sikerdalát: „Mi fáj, gyere, mesélj ! Van-e ború, van-e veszély!?” A fejtágítón és azon kívül is a nagyszájú fővárosiak vitték a prímet. A helyi beatbandával együtt skandálták a Rolling Stones: Paint it black (Fesd feketére) című dübörgő dalát, amely az ikonikus együttes vietnámi háborúval kapcsolatos dühét tükrözi.

Aztán ismét a Balaton, annak a szabadi partja a SZOT-gyermeküdülőben, ahol végzős pedagógiai főiskolásként gyermekfelügyelőként szolgáltam végig két turnust, némi keresmény és kikapcsolódás reményében. Elképzelhető, milyen lehetett egy egész csoportnyi, vagy húsz gyerekkel egy nagy hálóteremben.

Később szintén a Balatonnál, a tihanyi újságíróüdülőben. Ellátás a kor színvonalán. Gyümölcs gyanánt minden főétkezés után piros ribiszkével traktáltak minket. A nyaraló gondnoka jutányos áron jutott hozzá a bogyós szemekhez. A strandot csak némi gyaloglás után közelíthettük meg. Nem úgy, mint a szomszédban elterülő pártüdülő vendégei, akik kilépve a lakosztályaikból egyből a partra értek. Az ő tágas birodalmukból választották s kerítéssel zárták le a zsurnalisztáknak szánt, az övékéhez képest parányi part menti helyet. Nekik minden kényelmi berendezés, csónak, vízibicikli, asztalitenisz és más sportolási lehetőség a rendelkezésükre állt. A mi oldalunkon egyedül homokozó szolgálta gyerekeink plusz komfortját.

Ehhez képest luxuskörülménynek tűnt a cenzortiszti két hét az aligai pártüdülőben. Igaz, nem éppen nyáron, hanem az ősz végén, amikor az „elvtársak” elhagyták a pazar nyaralóhelyet. Tartalékos honvéd alhadnagyként, sorstársaimmal együtt tágították a fejünket, mit kell tennünk olyan helyzetben, amikor csak olyan írások jelenhetnek meg a lapokban, amelyek tartalmát pecséttel jóváhagyta a felülvizsgáló személy. Az ügylet titkosítására jellemző, hogy számozott oldalakból álló füzetekbe jegyzetelhettünk, s az irkákat éjjelre páncélszekrénybe zárták. Nehogy valami is az ellenség kezére jusson.

Régi „szép idők” a távolinak tűnő, hatvanas-nyolcvanas évekből...