Hazatérés a Dontól. A zalai honvédek fogadtatása

A német hadvezetés március végén azzal a feltétellel adta beleegyezését a 2. hadsereg maradványainak hazaszállításába, ha helyette Magyarország két új hadosztályt és műszaki zászlóaljakat küld ki a keleti hadszíntérre. Az április 7-én hozott végleges intézkedés értelmében a 2. hadsereg megmaradt töredékeinek ellenértékeként a 18. és 25. könnyű hadosztályt vezényelték ki Ukrajnába, így kerülhetett sor április 24. és május 30. között a „doni poklot” megjárt magyar csapatok hazaszállítására.

A 2. hadsereg erősen megfogyatkozott létszámú alakulatainak hazatérése, fogadása többnyire egyszerű körülmények között, az ünneplés mellőzésével történt. A nagykanizsai vasútállomásra először április 29-én, majd május 2-án és 4-én érkeztek alakulattöredékek a 9. könnyű hadosztály kötelékéből. A szerelvények javarészt éjjel gördültek be végállomásaikra. Az április 29-én megérkező katonai szerelvény 74 tisztet és 1857 főnyi legénységet szállított vissza a keleti hadszíntérről. Ezzel érkezett haza Németh József, a 17/III. zászlóalj 8. puskásszázadának tizedese is, aki aznap a következőket írta naplójába: „Ma megérkeztünk Kanizsára; nagyon „gyönyörű” fogadtatásunk volt. Az állomásra be sem érve, a sínek mellett lovas rendőrök és sorkatonaság állt, a bevonulás kertek alatt történt; mi csak ezt érdemeltük meg 12 hónap után?! 21 napra be vagyunk zárva a Károly laktanyába. Igaz, némi katonazene volt, de az nekünk nem vigasz. Kiabálni tudtunk volna mérgünkben, hogy ezt csinálták velünk. Így hiába várnak bennünket otthon az állomáson.”

A keleti hadszíntérről visszatért alakulatok tisztjeit és legénységét felháborította a méltatlan, barátságtalan fogadtatás, leginkább pedig az, hogy az Ukrajnából netalán behurcolt tífuszos megbetegedések lokalizálására hivatkozva, a tovább terjedés megakadályozása érdekében három hétre karanténba zárták őket. Nagykanizsán a Károly és a Gábor Áron laktanyát vették igénybe az egészségügyi vesztegzártábor céljaira. Elkeseredésének adott hangot Varga Jenő, a 17/III. zászlóalj géppuskás századának tizedese is, aki hazaérkezése napján az alábbiakat írta egyik zalatárnoki ismerősének: „Különös újság nincs más, mint, hogy egyévi frontszolgálat után rabok lettünk. Azt mondják, három hétig fog ez a zárlat tartani. Akik, tárnokiak kint voltunk a fronton és élnek, mind [a] Károly laktanya rabjai vagyunk.”

A 17/III. zászlóalj hivatásos őrmestere, Horváth Ferenc emlékei szerint Nagykanizsára érkezve fürdés és orvosi vizsgálat történt, mielőtt kezdetét vette a vesztegzár. Hivatalosan egészségügyi megfigyelés, illetve a fertőző betegségek elkerülése miatt létesítették a karantént, de közrejátszott benne a hazatértek leromlott idegrendszere, rossz kedélyállapota is. Ezenkívül a hatóságok meg akarták akadályozni, hogy a „doni poklot” megjárt honvédek elégedetlenségüknek és bosszúságuknak adjanak hangot. Az egészségügyi zárlat hetei kissé tompították a feszültséget, némileg feledtették az elszenvedett borzalmakat, nélkülözéseket. A hazatérteket a laktanya udvarán dupla szögesdrótkerítés választotta el látogatóiktól, így csak több méterről láthatták egymást, személyesen nem érintkezhettek családtagjaikkal.

A 9. könnyű hadosztály alakulat-töredékeinek ünnepélyes fogadására Nagykanizsán május 16-án, Csáktornyán május 17-én, Zalaegerszegen pedig május 20-án került sor. A nagykanizsai ünnepséget, a hazatért honvédek díszmenetét a korabeli filmhíradó kamerái is megörökítették. A város főterén sebesüléséből felépült hadosztályparancsnokuk, vitéz Oszlányi Kornél vezérőrnagy üdvözölte a hazatért honvédeket, s többek között az alábbiakat mondta beszédében: „Sokan voltak, akik ebben a borzalmas téli hadjáratban, irgalmatlan messzeségben, 40–45 fokos hidegben akkor is teljesítették kötelességüket, amikor heteken át már senki nem volt ott. Ez a zalai hadosztály volt az, akiket legfelsőbb Hadurunk és a legfelsőbb katonai vezetőség is mint az utóvédek utóvédjét ismer. Sokan voltak, akik életüket áldozták hősi önfeláldozással a hazáért. Ez a város, ez a vármegye büszke lehet fiaira.”

A zalai honvédeknek „Tűzkereszt kardokkal és koszorúval” kitüntetést adományoztak a fegyveres frontszolgálatért, hadosztályuk Don mentén tanúsított helytállásának elismeréseként pedig volt parancsnokuk, vitéz Oszlányi Kornél vezérőrnagy 1944 januárjában – a második világháború alatt egyedüliként – megkapta a legmagasabb rangú magyar hadi kitüntetést, a Katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. Kifejezetten a zalai honvédek érdemeinek méltatására készült Kishindi Komposcht Egon főhadnagynak, a 9. könnyű hadosztály páncéltörő ágyús százada parancsnokának „Zalai honvédek a keleti arcvonalon” című, 1944 elején megjelent könyve. A haditudósítók stílusában írt, s Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok elismerő előszavával, valamint térkép- és fényképmellékletekkel ellátott visszaemlékezés a 9. könnyű hadosztály katonáinak 1942 májusa és novembere közötti történetét, elsősorban a zalai honvédek Tyim térségében, valamint a Donnál vívott harcait örökítette meg. A könyv későbbi sorsa egyúttal a 2. hadsereg katonáinak második világháború utáni megítélését is jelképezi: 1945-ben „fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus” sajtótermékké nyilvánítva betiltották, s fellelhető példányait megsemmisítették.