Bocska ősi része és igazi értékei felfedezésre várnak a templomdomb mögött

A fenti gondolatot Vígh István fogalmazta meg, aki két faluval arrébb, Hahóton született, majd bejárta a világot, míg magának és vállalkozásának is otthont nem talált Bocskán. Róla még lesz szó az írásban, ám a „Mert az ön faluja is rajta van a térképen” című turisztikai sorozatunk aktuális részét kezdjük Végh Lászlóné Erika falugondnokkal, aki bemutatta a helyi látnivalókat. 

Először a 2001-ben felszentelt a templomot, mely előtt, a domboldalon hosszan elnyúló sétány vezet fel az Isten házához, látványos keresztúttal. Bocska új része ugyanis a második világháború után, a 74-es főút mentén épült ki. Amikor áthajtanak a járművek Bocskán, a bennük ülők azt hiszik, hogy csak ekkora a falu. Az ősi Bocska ugyanis a főút megépülésével „elbújt”, a templomnak helyet adó dombok takarásában kezdődik, s egészen a szőlőhegyek lábáig tart. A temető is erre van, s onnét, a főút menti új falurészre pillantva belátni a Principális széles völgyét. 

A temető bejáratánál, a háborús hősök köríves kopjafasora előtt egy kis négyzetes sír felirata hirdeti: itt nyugszik Fischer György, a megye ismert, fiatalon elhunyt szobrászművésze, akinek Pieta- szobra a ravatalozó oldalát díszíti. Legutoljára készült szobra is a faluban áll, zöld, babércserjékkel szegélyezett parkban. A művész szerette Bocskát, táborokat is tartott itt hátrányos helyzetű gyermekeknek, s a család kérte, hogy ide temessék el, mert ez volt Fischer György kívánsága. 

A templom utcájában találjuk a közösségi házat is, amit a volt iskolából alakítottak ki. Udvarán új cseréprakat jelzi: itt hamarosan építkezés kezdődik, kemenceház készül még az ősszel. A közösségi ház kertjének szélén lévő kis épület a legrégebbi iskola volt, ebben a népi emlékeknek, s az iskola hagyatékának rendeznek be egy kis múzeumot. 

A történelemnél maradva: Bocska első említése 1459-ből való Bocsita néven, majd 1465-ben Bochytának írták a nevét. 1600 után, Kanizsa várának elfoglalását követően a település a török határra került, s elpusztult. A község 1687-ben lett ismét magyar falu, s 1720-ban már mint Bocskát említik. A történelmi adatokból tudjuk, hogy a faluban vár és templom is volt, amelyek romjai még a 18. század közepén is látszódtak. Romos emlékek most is láthatók a határban, az Isten dombon, ami Dél-Zala legmagasabb pontja a maga 338 méterével. 

Erika a viszonylag jól járható erdei úton felvisz a hegyre, ahol meg szeretné mutatni a magassági pontot, amit pár éve még látott, de a környék annyira elvadult, hogy a szedernyésben megközelíthetetlenné vált az oszlop. A hegy tetején földdel takarva, hatalmas betonhangárok tátonganak ajtók nélkül, az emelkedőkön betonutak vezetnek a semmibe, ezekre kapaszkodtak fel egykor a lokátoros katonai járművek, s tárták a világra az antennáikat. A sormási rádió- technikai század egyik műszerkertje települt ide, tudjuk meg egy emléktábláról, amit a Dél-Zalai Kékvirág Túra Csapat és a Magyar Légierő állított. A sormási honi rádió- technikai századot 1952-ben alapították, s ennek műszerkertjét működtették a dombon. A lokátorállomást 1970–72 között a lokátorok védelme érdekében erődítették, az állomást 1998-ban számolták fel, több hangárban szénabálákat raktároznak. Ez azonban már a szomszédos Oltárc közigazgatási területe, ami Bocskán át közelíthető meg. 

– Minden létező szervet megkerestem, hogy engedik-e ezeket használnom – mondja Vígh István, aki vállalkozóként lovakkal, szürke marhával, anyajuhokkal foglalkozik. – Még csak válaszra sem méltattak. Aztán találkoztam itt egy szemléző tiszttel, s megkérdeztem tőle, berakhatom-e a szénát. Azt mondta, rakjam, ha nem lenne szabad, a tiltók előbb megtalálnak engem, mint én őket. Azóta sem történt semmi, tavasszal összeszedjük a szemetet, mert vannak, akik ezt a helyet szemétlerakónak gondolják. 

A dombtetőn útbaigazító tábla mutatja, merre kell menni az obornaki erdei iskolához, milyen irányban lehet csatlakozni a kéktúra útvonalához, vagy eljutni a márki rétre. Visszafelé jövet, a szálfaerdők után kinyílik előttünk a Bocska mögötti erdős dombvonulat, hasonlóan szépet keresve sem találnánk. 

A községházán Csák Szilvia polgármester vár bennünk két megbecsült nyugdíjassal, Kiss Antallal és Vercz Antallal. Szilvia civilben pedagógus, a zalaszentbalázsi iskolában a tanévkezdésre készül. 

– Zalaszentbalázs pár kilométerre van tőlünk, s ott minden fontos ellátás a bocskaiak számára is biztosított – mondta a polgármester. – Igaz, van itt is orvosi rendelőnk, heti egyszer az orvos is jön hozzánk, az igazgatási ügyintéző szintén, de más napokon sem áll meg az élet, ha kell, a betegeket Erika, a falugondnokunk átviszi a kisbuszunkkal Szentbalázsra, vagy felíratja a gyógyszert, s elhozza az ottani patikából. Harmadik ciklusban, 2010 óta vagyok polgármester. Igyekszünk minden fontosat létrehozni, de Bocska lakossága mégis csökkent ez idő alatt, 380-ról úgy 315-re. Az idén két házat is megvettek német családok, így már négy házban laknak németek, de angolok is költöztek hozzánk. Több régebbi házat eredeti formájukban megújítottak helyiek is, ami öröm számunkra, mert ezzel megőrzünk valamit a régi bocskai építészetből. Megemlíteném Barattáné Zámbó Ágnes építészt, aki egységes szemlélettel nyúlt a közösségi létesítményeinkhez. Ő tervezte a templomunkat, a keresztutat hozzá, a ravatalozónkat, amelyen Fischer György Pietája kapott helyet, az előtér mennyezete pedig életfamotívumot. Az ő tervei alapján alakítottuk ki a közösségi házat, építjük fel a kemenceházat, s az előtte lévő téren lesz a szabadtéri színpadunk is kövezett közösségi térrel. 

A 92 éves Kiss Antal, a falu legidősebb embere ehhez kapcsolódóan mondja: 

– A közösség régen is fontos volt. Horváth tanító úr dalárdát vezetett, színdarabokat tanított. Apám minden színdarabban bent volt, egész nap az erdőn dolgoztak, de este elmentek a dalárdába, színdarabok bevételéből színpadot építettek az iskolában. 

– Az összefogás régen nagyobb volt, jobban figyeltek egymásra az emberek, mint most – véli Vercz Antal is, aki azt sajnálja, hogy szőlőskertek lepusztultak. – Tizenöt éve még meg lehetett nézni a hegyet, ma siralmas... 

– Pár hete tartottuk a falunapot, ami nálunk grillparti. A hagyományos falunapot azért alakítottuk át, hogy leültessük az embereket, beszélgethessenek egymással, barátkozzanak. Itt születtem, s reggel, amikor körülnézek, jó kedvem lesz a környezetünktől. Úgy érzem, a körülményeink változásával most megáll a fogyás, s Bocska vonzásával elindul felfele a népesség száma is – búcsúzik Csák Szilvia.