Hajnali három – „aranyóra” a meditációra

Választhatok más, komolyabb zenét, átkapcsolhatok tv-csatornára, amely az éjszakai baglyokra specializálódott. De számos más módon is eltölthető a visszatérő, idő előtti ébrenlét. Nevezhetném aranyórának is. Persze nem az ékszerész által készített drága időmérő eszközre gondolva, sokkal inkább a szeánszban rejlő lelki, inspirációs szellemi lehetőségekre. Alkalom ez a nosztalgiázásra, akár a rég múlt idők visszaidézésére.

Másokkal is előfordult (és előfordul) ilyesmi, fiatalokkal, idősebbekkel egyaránt. Ha hinni lehet a statisztikának: az emberiség harmada szenved ettől. Stressz általi insomnia (érthetőbben kóros álmatlanság) – állította föl annak idején az orvos a diagnózist. A szakember automatikusan nyugtató-altató tablettákat írt föl, még ha hosszú távú hasznuk meglehetősen kétséges, ugyanis a kívánt hatás érdekében egyre több kell e pirulákból, mert a szervezet egy idő után hozzájuk szokik. Ördögi kör, amelyből úgy tűnik, nincs kiút. Vagy mégis van? Lehet próbálkozni alternatív gyógymódokkal, jógával, autogén tréninggel, relaxációval, hátha használnak. Persze nem árt konzultálni orvossal. Ma már alig akad nagyobb város, ahol ne létezne alváscentrum.

Nekem több idő kellett anno, hogy ráébredjek: egészen más megoldást kell keresnem. A rendszerváltás idején vagyunk, ekkor került kezembe Hankiss János Hajnali három című könyvecskéje. Egy szuszra átrágtam magam a szombathelyi belgyógyász­professzor kisebb terjedelmű novelláknak is beillő írásain, bölcs, filozofikus jegyzetein. Kötetbe foglalt töprengései ma is útmutatóként, amolyan bibliaként szolgálnak a mindennapokra.

A kilencvenes éveiben járó szerzőt hitelesíti, hogy maga is rendszeresen fölébred(t) e hajnali órán, amit nem tekint betegségnek, inkább isteni ajándéknak. Megpróbáltam követni példáját; ahelyett, hogy nyugtalankodnék, föl-alá járkálnék a hálószobában, netán a plafont bámulnám, részben kipihent elmével sorra veszem, mi történt napközben velem, mit tettem jól és mit nem, miként viselkedjek a rám váró újabb feladatok során. S ami írással foglalkozó emberfő számára ugyancsak lényeges: ilyenkor fontos gondolatok jutnak az eszembe, kész mondatok, amelyeket meg kell jegyezni reggelig, avagy még jobb, ha azonnal lejegyzem őket.

Számomra a nóvum erejével hatnak Roger Ekirch új keletű gondolatai, amelyek az interneten terjednek. Az 1950-es születésű amerikai professzor 2005-ben jelentette meg At Day’s Close – Night in Times Past (szabad magyar fordításban A nap végén – Éjszaka a régi időkben) című könyvét, amelynek híre, mint oly sok eredeti felismerésnek, meglehetős késéssel érkezett hozzánk, így csak mostanság kezdenek hivatkozni rá a hazai médiában és szaksajtóban.

A virginiai történészprofesszor – hűen eredeti szakmájához – naplóbejegyzések, történelmi munkák, bírósági és más hatósági iratok sokaságának tanulmányozása mellett irodalmi művek garmadáját vizsgálta meg 16 évi kutatómunkával. A majd félezer dokumentumot áttanulmányozva arra a következtetésre jutott, hogy őseink minden kétséget kizáróan kétszer aludtak az éjszaka. Általában a naplementét követő egy-két óra elteltével tértek nyugovóra, hogy aztán éjfél után, kettő és fél három tájékán fölébredjenek, s hosszabb-rövidebb ideig így maradjanak, majd visszaaludjanak reggelig. Erre talált mai példát Ekirch nigériai törzseknél, akikre még mindig jellemző az első és a második alvás.

Mit lehetett tenni anno az éjszaka második felére eső pauza idején? Sok mindent! Képzeljük el a reneszánsz emberét, aki pizsamába bújt, kobakjára hálósipkát húzott, hogy a feje meg ne hűljön. Eloltotta a gyertyát, s a viasz terjengő illata álomba ringatta. Órák teltek így, hogy aztán kettő-három körül fölébredjen. Ekkor magára veszi köntösét, s bekopog szomszédaihoz, akik szintén ébren vannak, terített asztalnál ülnek. Emberünk hozzájuk csatlakozik, s együtt esznek és beszélgetnek. A szeánsz végeztével mindenki visszatér saját odújába, ahol reggelig marad. A tudós elmék ezt nevezik kétfázisú alvásnak, ami teljesen természetes volt egykoron.

Mi minden esett meg még a hajnali ébrenlét idején? Lehetett virrasztani, imádkozni, írni vagy olvasni, ám urambocsá, a párok össze is bújhattak. A feljegyzések szerint a francia orvosok már a 16. században leírták: a teherbe esés optimális időpontja nem a nap vége, amikor mindkét fél fáradt, hanem az első alvás utáni pauza, amikor az együttlét is több élvezettel jár. Az istenfélők az imakönyvet is kézbe vehették. Kimondottan a két alvás közti időszakra éjjeli imákat tartalmazó zsolozsmáskönyvek is készültek. A kutatók ilyen, a 15. századból származó kiadványokra leltek. Hogy elmélkedésre kiválóan alkalmas időszakról van szó, bizonyíték rá Leonardo da Vinci esete, akinek a sötétben, ágyban fekve jutottak eszébe jobbnál jobb gondolatok. Nem véletlen, hogy angol orvosok a 18. században a diákoknak ajánlották: ha éjszakai tanulásra kényszerülnek, tegyék ezt az első alvás után, amikor könnyebben fog, frissebb az agyuk.

Nyilván más, prózai dolgokra is sor kerülhetett a kora hajnali órán. Lehetett fát rakni a tűzre, vagy elvégezni a biológiai szükségleteket. Angol utazók arról számoltak be, hogy a korabeli Írországban az első álmukból ébredő férfiak ki sem mentek a házból, egyszerűen a kandalló hamujába vizeltek.

Az Ekirch állításait mostanság taglaló cikkek szerzői előszeretettel idéznek azokból a szépirodalmi alkotásokból, amelyekre ő is hivatkozik, kezdve az antik szövegektől egészen a közelebbi korokéiig. Plutarkhosz (46–120) a Párhuzamos életrajzok című, 22 kötetes fő műve egyikében írja a lelkiismeretes Brutusról: az esti étkezés után nyugovóra tér, majd az éjszaka második felében ébren marad, végiggondolja a megvívott és a még rá váró csatákat. Boccaccio a Dekameronjában harciasan javasolja: „Ha meglepni akarod ellenségedet, az első mély álom után támadd meg!” Miért ekkor? Azért, mert ennek jellemzője a mélyalvás, amiből igen nehéz az illetőt felébreszteni – tehát nem véletlenül a praktikus tanács: ilyenkor érdemes rárontani a még kába ellenfélre, azaz az „első alvás” idején tanácsos rajtaütni.

Cervantes a híres-nevezetes, 17. század elején született regényében ezt írja főhőséről: „Don Quijote hódolt a természet törvényének, átaludta az első álmot, de már a másodiknak nem engedett; nem úgy, mint Sancho; akinek második álma nem volt soha, mert az első is eltartott alkonyattól reggelig, ebből is kitűnt, milyen jó az egészsége, s gondtalan a szíve.”

Az ősrégi alvási szokások idővel kikoptak, amit a történészprofesszor Ekirch a villanyvilágítás számlájára ír. E tekintetben Párizs az első város, amelynek utcáin 1667-ben gyertyákat helyeztek el üvegbúrák alá. Ezért is kaphatta a francia metropolisz a fény városa nevet. Nagy késéssel, 1715-ben Pest-Budán a magisztrátus a közbiztonság érdekében hozott rendelkezésében megtiltotta az utcai közlekedést gyertya vagy lámpás nélkül. Ekkor lett önálló foglalkozás a lámpahordóé, akire testőri szerep is hárult; ügyelt a kliensére, nehogy az orra bukjon, netán valamely sarkon útonállók támadjanak rá.

Roger Ekirch a közvilágításnak tulajdonítja a városi kávéházak népszerűségét, amelyek akár egész éjszaka nyitva tartottak. Elterjedt a napnyugta utáni társasági élet szokása, aminek nem volt presztízse addig. Ezzel párhuzamosan a polgárok otthonai is „új megvilágításba” kerültek. Ezt a luxust csak kevesek engedhették meg maguknak. Kezdetben, amikor még szükség volt a gyertyára, a gazdagabbak is spóroltak, más célra költötték pénzüket. Az új kor eljövetelével fokozatosan visszaszorult a kétfázisú alvás, amelynek vége az 1920-as évekre, az ipari forradalom idejére tehető. A régi szép időkből egyedül a napközbeni szieszta maradt fenn a déli népeknél, ám a nyereségorientált, profitot hajszoló társadalmakban annak léte is kimúlni látszik.

A szakemberek szerint az éjszakai virrasztás nem feltétlenül ok az aggodalomra. A hozzáértő elmék tanácsolják: ne pánikoljunk az idő előttinek hitt ébredés miatt, az ugyanis természetes következménye őseinktől örökölt génjeinknek. Jusson eszünkbe, mit tettek, miként aludtak egykoron ők. A kialvatlanság önmagában még nem betegség, a pihenés hiánya könnyen pótolható, ha alkalom adódik rá. Hamisnak tűnik az illúzió, mely szerint az úgynevezett három nyolcasból az egyik feltétlenül az éjszakai folytonos pihenésnek jár. Valakinek igen, másoknak, éjszakai baglyoknak vagy hajnali pacsirtáknak nem feltétlenül. Ekirch végül is így összegez: „Sok ember kétségbeesik, ha az éjszaka közepén felriad. Én mindig mondom nekik, hogy ez normális, és ilyenkor csak visszatérnek egy évezredeken át bevált alvási rendszerre, még akkor is, ha az orvosok egy jelentős része még ma is úgy gondol rá, mintha rendellenesség lenne.”