Kártérítés – miért és mennyi jár?

Vétlen félként sajnos sokan nincsenek azzal tisztában, hogy milyen igényeket támaszthatnak a kárt okozó felelősségbiztosítójával szemben, és mi az, amit nem köteles a biztosító megfizetni.

A sokakat érdeklő témáról a D.A.S. Jogvédelmi Biztosító Zrt. munkatársa, dr. Bálint Boglárka készített részletes összefoglalót. Mint ebből kiderül, műszaki totálkárról akkor beszélhetünk, ha a gépjármű nem javítható. Ezzel szemben a gazdasági totálkár azt jelenti, ha a gépjármű helyreállítása – figyelembe véve a piaci értékét – nem gazdaságos. A károkozó fél felelősségbiztosítójával szembeni igények érvényesítésével kapcsolatosan azonban nincs különbség a kétfajta totálkár között. A kötelező gépjármű-felelősségbiztosításról szóló törvény szerint a gépjármű üzemeltetése során okozott kárt az okozó fél kötelező gépjármű-felelősségbiztosítója téríti meg.

Kimondja a törvény továbbá, hogy gazdasági vagy műszaki totálkár esetén a biztosító a gépjármű-károsodás időpontjában fennálló forgalmi értékének maradványértékkel – roncsértékkel – csökkentett összegét alapul véve téríti meg a károsult kárát.

Ez alapján a biztosítótársaság az úgynevezett káridőponti érték és a roncsérték különbözetének a megfizetésére kötelezhető. A roncsérték meghatározása általában oly módon történik, hogy a biztosítótársaság roncskereskedő partnereitől az adott roncsra árajánlatokat kér be, és a legmagasabb árat kínáló kereskedő elérhetőségeit ezután megadja a károsult fél számára. A ronccsá vált autó értékét tehát nem a biztosítótársaságtól, hanem a roncsot megvásárló kereskedőtől kapja meg a károsult fél.

A káridőponti érték számítása ezzel szemben szakértő feladata, ő tudja azt megállapítani, hogy az adott gépjármű – figyelembe véve az esetleges extra felszereltségeket is – a baleset előtti pillanatban milyen értéket képviselt. A biztosítótársaság által megállapított káridőponti érték vitatható, de a bizonyítás terhe ez esetben a károsult félre hárul.

Gyakori tévhit, hogy a biztosítótársaságnak olyan helyzetbe kell hoznia a károsultat, mintha a baleset meg sem történt volna. Tudnivaló azonban, a fenti szabály nem azt mondja ki, miszerint a károsultnak olyan összegű kártérítést kell fizetni, hogy abból másik, pontosan ugyanolyan gépjárművet tudjon vásárolni. Előfordulnak ezért olyan esetek, amikor a károsultnak kifizetett kártérítésből lehetetlen hasonló színvonalú másik, használt gépjárművet vásárolni.

Mindezen túl vannak olyan költségek is, amelyek megfizetését szintén megalapozottan és sikerrel lehet kérni a biztosítótársaságoktól, de erről sokan nem tudnak. Ilyen költség például a roncs gépjármű szállításával, tárolásával kapcsolatos költségek, de ezekről persze a károsultnak számlával és szállító-, illetve fuvarlevéllel kell rendelkeznie. Fontos tudni továbbá, hogy amennyiben a totálkáros gépjármű helyett másik gépjárművet vásárol a károsult, úgy az átírási költségeknek a megtérítését a sérült gépjármű paramétereinek megfelelő mértékig kérheti. Amennyiben a kárrendezés során bérgépjárművet kellett igénybe venni, úgy – további feltételek teljesülése esetén – ezen költség megtérítésére is igényt tarthat a károsult fél.

Személyi sérüléssel együtt járó közlekedési baleset esetén további kiadások megfizetését is kérheti a károsult. Ide tartozhat minden olyan költség, amely a személyi sérüléssel összefüggésben merült fel, például gyógyszerek, gyógyászati segédeszközök költségei, kórházi tartózkodás miatt felmerült többletkiadások, a rehabilitációs költségek, az élelemfeljavítás költségei, az ápolás miatt felmerült többletkiadások. Súlyosabb személyi sérülés esetén pedig a károsult akár sérelemdíjra is igényt tarthat a balesetet okozó felelősségbiztosítójától.

Mindezek alapján tehát nem csak a káridőponti érték és a roncsérték különbözetére tarthat igényt a károsult. A biztosító egyezségi ajánlata esetén mindig érdemes átgondolni azt is, hogy a gyorsabb kárrendezés érdekében hajlandóak vagyunk-e a fent említett többletkiadások érvényesítésétől eltekinteni, avagy sem.

Fontos: ha nem történt személyi sérülés, akkor szóba jöhet a felek egyezsége a biztosító kihagyásával, ahogy erre dr. Gombolai Éva hívta fel a figyelmet. Ez a károkozónak lehet kedvezőbb, mert bonus-malus besorolása nem romlik. A biztosítási eseményt a kárt okozó felelősségbiztosítójához kell bejelenteni: az okozó 5, a károsult 30 munkanapon belül teheti meg. A határidő után is lehet, de a körülmények tisztázása elhúzódhat. Tény, azonnali egyezséggel elkerülhető a bonus-malus besorolás romlása, de arra is van mód, hogy a kártérítésről értesülve ezt összeget 45 napon belül a biztosítónak az okozó megfizesse, és akkor a besorolása nem romlik. Mivel a biztosító által kifizetett összegtől függetlenül a bonus-malus ugyanannyi fokozattal romlik, a biztosítós ügyintézés idejének megspórolása, az ügy gyors lezárása is motiváló tényező lehet. Ugyanez vonatkozik a károsult félre is: úgy tűnhet, hogy a fix összeg villámgyors kifizetése előnyösebb, mint a biztosítós ügyintézés, így nyerni lehet az egyezséggel. A tapasztalat azonban azt mutatja, a gyors döntések utólag tévesnek bizonyulnak. A javításkor kiderülhet, több elem károsodott, vagy az értékcsökkenést nem számolták. Előfordul, hogy a helyszínen még oly együttműködő károkozó pálfordulása miatt keletkeznek bonyodalmak, vagy a károsult jelentkezik újabb követelésekkel. Mindkét fél érdeke azt diktálja tehát, hogy a baleseti bejelentőt gondosan töltsék ki, a körülményeket, adatokat rögzítsék írásban és lehetőleg fényképeken is. A teljes körű kárbejelentéssel, a felelősség elismerésével, szakszerűen és megnyugtatóan zárulhat az ügy.