A múló falunak nincs már több szava: egykori zalai települések nyomai – frissítve

A fotográfus útra kel. „Körülnézek”, mondta Umberto, s így tett. Egykor volt zalai falucskák keskeny utcáin járt, szél zörgette kapukat, kutakat, halálos fáradtan ledőlt házfalakat, indák fogságába fulladt temetőket, szétkorhadtságukban is büszke, mohaágyba halt kereszteket talált.

Hihetetlen, milyen könnyű kézzel veszi vissza a szótlan, de szívós természet, amit az ember elhagyott, amiből kifogyott, utókor és utódok nélkül feladott. Mondják a tudósok, ez jogos önvédelem a természet részéről. Ha mi nem lennénk, a vasbeton és acélhidak maradnának utoljára mementóként utánunk, mielőtt a gyenge növények lágy szárai körbefonva roppantanának egyet-egyet azokon is.

Az az apokaliptikus zűrzavar utáni csend hasonlatos lesz a zalai erdők szélén megbúvó holt falvak mai süketségéhez. A Bezerédhez közeli Kupa-Cservölgy, Kereseszeg, Pusztaszentpéter, Salomfa. És a többiek. Ahol nemrég még hajnali kanászkürt ébresztett, amikor rejtélyesen mosolygó, gömbölyödő szoknyás fiatalasszony igyekezett a tiszta vizű kúthoz vödrével. Az istállóban ökrök tolongtak a gazda szénával terhes villája előtt. A rekkenő nyári délelőttökön a remegő levegő fülledtségében libák, kacsák fürödtek a porban, az asszonyok a kerekrépaföldön, babbokrokhoz hajlították hajdan sudár derekukat. A kora este a teheneket hozta be a legelőről, a gyerekek sose értették, hogy tudnak hazatalálni, járni annyi tejjel a tőgyükben. A sajtárba surrogó tejért persze sorban álltak, fekete héjú kenyérrel a kezükben.

A kerített veteményes hagymával, zöldséggel, káposztával ígért jó húsleveseket a pitvarban levágott tyúkokhoz költözve, 100 éves fazekak mélyén. A ház előtti kiskert virágözöne húsvéttól mindenszentekig el nem múlt. Mindenki a tanító és a pap szavát dicsérte, a mulatságok holtig tartó szerelmeket szőttek.

Falun nem sok mindenért mentek a boltba, hacsak nem egy kis pletykáért. Hova ment a Kereseszeg 20. szám alól az a lány, mi lett azzal a legénnyel, aki az asztalon felejtette a baltát, hisz csak kilépett valamiért az udvarra? Ki és miért akasztotta azt a kék mosófazekat a pusztaszentpéteri erdő fájára? Ki ült utoljára azon a kerti padon, amit nedves diófalevél rozsdásít? Így ment el mindenki, így nem jött vissza senki. Se az a lány, se az a fiú. Az unokák a városban születtek, legfeljebb csak temetni és a térdre rogyni készülő házat eladni jöttek nagy néha vissza.

A halottaikat nem vitték. A temetőkben a dülöngélő fejfák fölé nőttek még a bokrok is, águk szürke eget karcol, míg alattuk láthatatlanná süp­pednek a sírok. A föld lassan magába húzza a feketülő szálkákra bomlott kereszteket, mondván, ne álljatok hiába, már senki sem ismeri a rátok vésett neveket. Egy-két turista még tapos a puha sárban, de a jövő tavasz már ennyi jelet sem talál.

A világ folyton változik, a múló zalai falvak felírták a magukét a kor falára. Nincs több mondandójuk…

(Egy 1971-es kormányhatározat több mint 2000, funkció nélküli „mellékfalut” hagyott pénzügyi forrás nélkül, fejlesztésüket gazdaságtalannak ítélte. – KSH/Települések a lét határán, 2014)