Felkerekedtünk a pózvai kirándulókkal, hogy gyönyörű hazai tájakkal ismerkedjünk

Zalaegerszeg északkeleti városrészének Összefogás Egyesülete lelkes kiránduló társaság hírében áll, náluk ritkán árválkodik sutba dobva a vándorbot – Tanainé Farkas Zsuzsanna, az egyesület elnöke nem kis büszkeséggel meséli, hogy e vírus sújtotta időkben is elgyalogoltak a Henye-hegyig, s a minap éjszaka a bagolytúra keretében a környező mezei utakon, rekettyésekben kalandoztak. A vándorbotot évente többször is autóbuszra cserélik, állandó pilótájuk már hosszú évek óta a pókaszepetki Bálizs László. Amikor a pózvaiak két héttel ezelőtt megkérdezték, ráérnének-e őket fuvarozni a nyár végi szombaton, azonnal igent mondtak, megjegyezve, hogy „éppen” időmilliomosok. Így aztán a szép királykék különjáratú autóbuszban Bálizs Lászlóval és sofőrtársával, a türjei Pál Istvánnal a volán mögött nekivágunk a Budapest felé vezető útnak.

Hiába, no, vége a nyárnak, hajnalonta tejfehér ködpaplant húznak magukra a harmattól didergő rétek, nagy égi úti társunk is csipás szemmel és egyre később kászálódik elő a dombhátak mögül. Pilótáink úgy döntenek, kikerüljük a fővárost, a hosszabb, de biztosabb M0-s körgyűrűről közelítjük meg első úti célunkat, Gödöllőt s a híres királyi kastélyt.

Az ország egyik legimpozánsabb barokk kastélya amúgy képes lenne az egész napunkat kitölteni, de sajna a rendezvények miatt több izgalmas részét lezárták a látogatók elől, így megelégszünk az állandó kiállítás élményével. A szobák nem azok, hanem csak olyanok, mint amelyekben anno az építtető Grassalkovich grófi család élt, s ahol szívesen időztek uralkodók, főhercegek és nagyurak, hiszen amit az elődök évszázadok alatt megteremtettek, azt a II. világháború után pár év alatt sikerült széthordani, lerohasztani. Mi már a Gödöllői Királyi Kastély Közhasznú Nonprofit Kft. munkájának gyümölcsét csodálhatjuk, ahogy a korhűségre törekvő enteriőrökkel felidézik a Monarchia Magyarországát.

Még szerencse, hogy a kiállítási termek között az udvarias személyzet helyes irányba terelgeti a látogatókat, nélkülük biztosan belekeverednénk a történelem labirintusába. Így azonban kézben tartva a fonalat az első hat termen át a kastély első évszázada kerül terítékre, a grófi család három generációjának megismerése közben megbámulhatjuk az intenzív szerelmi életéről is híres királynővel kapcsolatos relikviákat is. Mária Terézia gyermekkori portréját nézegetni leülnénk egy kicsit, de nincs hova, így csak veszünk egy mély levegőt és a 14 újabb teremben máris a kastély második fénykorában találjuk magunkat. A magyar állam már 1867-ben is nagylelkű volt, megvásárolta, felújíttatta, majd elajándékozta a gödöllői kastélyt – azt koronázási emlékként I. Ferenc József és Erzsébet királyné kapta meg. Külön kiállításon is tobzódhatunk a Sisi-kultusz emléktárgyai között. A lakosztály utolsó szobájában a királyné megölését hírül adó újságlapok, a központi helyen Sisi fehér márványból készült mellszobra áll.

Az épület látogatható részét bejárva a kastélypark évszázados fáinak árnyában pihegve megkíséreljük befogadni és rendszerezni a ránk zúdult információhalmazt, hogy helyet szoríthassunk a következő kalandnak, a hollókői vár ostromának. A vár „zárva”, merthogy éppen esküvői ceremónia zajlik a várudvaron, de azért „emelt tarifáért” minket beengednek, viszont a lelkünkre kötik, hogy csendben legyünk. Különben sem vagyunk egy kurjongatós társaság, de most szinte lábujjhegyen másszuk meg az öregtoronyig vezető mind a száz lépcsőfokot. Megéri persze, hiszen a vár építtetőinek életét bemutató panoptikum tán még Londonban is megállná a helyét, félúton szívesen bekuporodnánk a hűvös kis kápolnába, a 11–16. századi fegyvereket felvonultató fegyverterem lebilincselő látnivaló, de a legizgalmasabb mégis a kilátás, a várfalakról, az öregtoronyból nyíló csodálatos panoráma Cserhát erdős lankáira. A legenda szerint a közeli Pusztavárhegy ura egy gyönyörű leányt (egy másik történet szerint asszonyt) az épülő vár egyik termébe zárt. A rabnő dajkája, aki egy boszorkány volt, szövetkezett az ördöggel, akinek a fiai éjjelente óriási hollóvá változva elhordták az épülő vár köveit egészen addig, amíg a leányt az elrablója szabadon nem engedte.

A várból a településre levezető utat már a rövidebb, az árnyas erdőben kiépített Vár-túra tanösvényen tesszük meg. Hollókő Magyarország egyetlen faluja, amely az UNESCO világörökség-­listáján szerepel. Nem skanzen, nem „olyan”, mint egy régi palóc falu, hanem az. Az épületek nagy részét jelenleg is lakják és rendeltetésszerűen használják, miközben több-kevesebb sikerrel őrzik a palóc hagyományokat is. Sajnos az esküvőnek a faluban is kárát látjuk, a legjobbként emlegetett étteremben tartják ugyanis az ifjú pár lakodalmát – éhen azért nem halunk, a vendéglőkben, bisztrókban, kávézókban is hozzájutunk a jó kis palóc étkekhez. Az alig 400 lelket számláló település 67 védett épületét, a kontyolt, nyeregtetős, hambitusos parasztházakat akár egyénként is érdemes megcsodálni, persze a múzeumaival, tájházával, a szövő-, fazekas- és fafaragó házával, a fatornyos katolikus templommal együtt akár több napra is lehorgonyozhatna a díszes társaság.

Nekünk azonban, ha még ma haza akarunk érni, korán el kell indulnunk, főleg, hogy dugó késlelteti a haladásunkat az M3-ason, egy baleset miatt. Az M7-esen már ránk esteledik, s száguldó, kényelmes autóbuszunkban elterpeszkedve sajnálkozunk a Balatonról hazafelé araszoló fővárosi autóskonvoj utasain…