Zala megye tiltakozása az elszakítás ellen

Ebben a versailles-i kastélyban írta alá a magyar békedelegáció azt a békeszerződést, amelynek következtében Magyarország területének és lakosságának mintegy kétharmadát elvesztette. A feltételeket a győztes nagyhatalmak diktálták, akik Németország hatalmának esetleges újbóli megnövekedését a háború után létrejött új közép-európai államok (Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia) megerősítésével kívánták ellensúlyozni.

A békeszerződés kilátásait illetően súlyosbította Magyarország helyzetét, hogy a Károlyi-kormány hatalomra kerülése, majd a Tanácsköztársaság létrejötte, illetve az azt követő zavaros belpolitikai viszonyok miatt az antant itt megjelenő képviselői sokáig rossz benyomásokról, a magyarországi belső jogrend hiányáról számoltak be; így a békekonferencia előtt sokáig nem volt világos, hogy kinek a kezében is van az országban a hatalom. Magyarország képviselői csak későn, 1920 januárjában érkeztek meg Párizsba. Az Apponyi Albert vezette delegáció, amely a vitás területek kérdésében népszavazás megtartását szorgalmazta, ekkor már nem sokat tudott tenni. A békeszerződés bármiféle módosítására irányuló kísérletei az érdekeiket a győztesek jogán jobban érvényesíteni tudó monarchiabeli utódállamok egységes és határozott ellenállásába ütköztek.

A vesztes háború következményei Zala megyét is érzékenyen érintették. A Muraköz a Csáktornyai és Perlaki járásokkal együtt teljes egészében az 1918. december 1-jén létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került, de a megye déli határainál megszülető új állam az Alsólendvai járás kétharmad részét is bekebelezte. Megyénk kiterjedése a trianoni békeszerződés előtt 1.041.835 katasztrális holdat tett ki, ebből 846.396 katasztrális hold maradt meg, 466.333 főnyi lakossága pedig 346.965 főre csökkent.

A Tanácsköztársaság bukását követően 1919. szeptember 9-én ült össze az első megyei közgyűlés, ahol a képviselők rögtön kérvényt intéztek az antant Magyarországon tárgyaló megbízottjához, Sir George Clerkhez a jugoszlá­vok által megszállt Muraköz és Vendvidék katonai kiürítése, valamint a területek hovatartozását eldöntő, nemzetközileg felügyelt népszavazás megtartása érdekében. Ezt volt hivatva befolyásolni az „Emlékirat Muraköznek Magyarországhoz való tartozása ügyében” című, 1920-ban megjelentetett röpirat is, amely Muraköz és Magyarország szoros összetartozását igyekezett bizonyítani. Az 1920. február 9-i közgyűlésen Zala megye ismételten szorgalmazta, hogy megszállt területein népszavazás döntsön az országhatárok meghúzásáról. Ennek érdekében bőséges indoklással ellátott feliratot készített, amit több illetékes helyre is eljuttatott.

A békeszerződés 1920. június 4-i aláírásával a Muravidék és Muraköz sorsa jogilag megpecsételődött. Csekély vigaszt nyújtott, hogy a hozzá mellékelt kísérőlevél felvetette kisebb kiigazítások lehetőségét a határmegállapító bizottságok helyszíni tevékenysége során. Mindennek gyakorlati jelentősége már nem volt, bár a zalaiak még mindig reménykedtek.

A megye 1921 áprilisában – számítva a határkiigazító bizottság érkezésére – külügyminisztériumi utasításra terjedelmes memorandumot állított össze. A dokumentum három fő részből állt, az első a Muraköz, a második a zalai Vendvidék, a harmadik Alsólendva környékének viszonyait taglalta. Igyekeztek minden adatot összegyűjteni, amely a jelzett területek elszakíthatatlansága mellett szólt. A legrészletesebben és leghosszabban Muraköz mellett érveltek. Történeti, földrajzi, közigazgatási, közegészségügyi és kulturális szempontokra egyaránt hivatkoztak. Zrínyi Miklós és Gasparich Márk nevét említve emlékeztettek a közös múltból fakadó érzelmi kötődésre. Felvetették, hogy a Drávával ellentétben a Mura nem alkalmas határfolyónak. Olyan fontos gazdasági tényezőket is felhoztak, mint például a muraközi mezőgazdasági árutermelésből származó piaci kapcsolatok, a muraközi ló hazai kelendősége vagy a vasútvonalak északnyugati és délnyugati országrészeket összekötő szerepe. A Vas és Zala megye délnyugati részét magába foglaló Vendvidéket illetően szóba hozták a vendek jugoszláv megszállás elleni tiltakozását. Azt is felvetették, hogy az új országhatárokkal Zala megyének 6, Vas megyének 11 plébániája szakad el Magyarországtól, s egyúttal a szombathelyi egyházmegyétől, amellyel a kapcsolattartás így meg fog nehezedni. Alsólendva környékével kapcsolatban hangsúlyozták, hogy az ottani hercegi uradalom községei szoros gazdasági egységet képeznek, ezt megbontani képtelenség. Ráadásul itt színtiszta magyar falvak kerülnek a szomszéd államhoz. Végül Zala megye újfent amellett foglalt állást, hogy mindhárom terület hovatartozásának kérdését népszavazás döntse el.

Mindezen törekvések azonban hiábavalónak bizonyultak. Európa új térképét ekkor Párizsban már megrajzolták és a vesztesek csak beleegyezésüket adhatták ehhez. Zala megyének is bele kellett törődnie a tényekbe, aminek következményei még sokáig érződtek. Az elszakított és megmaradt területek egykor virágzó gazdasági kapcsolatait hátrányosan befolyásolta a közbeékelődő államhatár. Menekültek áradata lepte el a megyét, az óriási lakáshiány folytán megnőtt a hajléktalanok száma. Mindez természetes táptalajt nyújtott a két világháború közötti revíziós politika számára. Felhangzott a Magyar Hiszekegy, a megyegyűlések hangulatát pedig meghatározta az 1920. február 9-i felirat állásfoglalása: „A legkomolyabb elhatározással, nyíltan, minden következménnyel és eshetőséggel számolva hangoztatjuk, s egyúttal ünnepélyesen meg is fogadjuk, és mindennapi imádságunkba foglaljuk, hogy hazánk területi integritásáról le nem mondunk, annak semmiféle megcsonkításába bele nem egyezünk, és bele nem nyugszunk, önrendelkezési jogunktól magunkat megfosztani nem engedjük, és megváltoztathat[at]lannak semmit el nem ismerünk soha, soha, sohasem.”