Trianon a Muravidék sorsát is eldöntötte

Ez volt az ultimátumként kapott békediktátum, ami a nyertes felek érdekeit képviselte. A trianoni békeszerződés szövege az új országhatárok megállapításához jól értelmezhető útmutatást adott, ám a mellékelt térkép a pontos határvonal kijelölésére értelemszerűen nem volt alkalmas. Emiatt a végső döntést hosszas, akár több éven át tartó huzavona előzte meg. Az egyik leghosszabb ideig vitatott kérdés éppen térségünkben, az újonnan létrejövő Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, azaz a későbbi Jugoszlávia muravidéki területének megállapítása körül bontakozott ki. A mai Muravidék területe annak idején ugyanis a történelmi Zala és Vas vármegye része volt, s mint ilyen, jelentős számú magyar nemzetiségű lakossal rendelkezett. Ugyan voltak szláv többségű falvak is a Murától északkeletre eső területen, de a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság nemcsak ezekre, hanem olyan településekre is igényt tartott, amelyeket szinte száz százalékban magyar ajkúak laktak. A két ország közötti határvonal megállapítására több javaslat is született, a végső változatot pedig csak 1924 júliusában fogadták el.

A trianoni határok véglegesítése az úgynevezett határkijelölő bizottságok feladata volt, melyekbe az antant hatalmak általában négy főt delegáltak, illetve az érintett felek is adhattak bele egy-egy tagot. A bizottságok elnöki tisztét mindig valamelyik antant delegált látta el, ami azért is fontos, mert vitás kérdésben, szavazategyenlőség esetén az elnök döntött. Természetesen volt felügyeleti szerve is a bizottságoknak, operatív ügyekben a közvetlen felügyeletet a Népszövetség keretein belül működő Nagykövetek Tanácsa látta el, a végleges döntés meghozatalára pedig a Népszövetség Tanácsa volt hivatott. A jugoszláv–magyar határmeg­állapító bizottság elnöke az angol David Cree ezredes, az antant hatalmak általi további delegáltak pedig a francia Maurice Marminia alezredes, az olasz Giovanni Valvassori ezredes és – meglepő módon – a japán Heidsuke Yanagawa alezredes voltak. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot Vojin Colik Antec ezredes, hazánkat Vassel Károly vezérkari ezredes képviselte. Utóbbi kettő munkáját szakértők is segítették, olyan személyek, akik az adott területeknek nemcsak az etnikai mutatóit, de a földrajzi sajátosságait és a közigazgatási adatait is jól ismerték.

A végső határkijelölések alapjának ugyanis elviekben a már meglévő közigazgatási struktúrának, vagy a földrajzi adottságoknak (például vízfolyások, vízválasztó vonalak, magassági pontok, jól behatárolható tereppontok) kellett volna lenniük. Ezeket nem minden esetben sikerült maradéktalanul érvényesíteni. A történelmi Zala és Vas vármegye vonatkozásában egy muravidéki származású, de akkor már Budapesten élő gimnáziumi tanár, dr. Mikola Sándor látta el a legfőbb tanácsadói szerepet. Személyét illetően a téma legavatottabb kutatója, dr. Göncz László lendvai történész azt állítja: Magyarország eredetileg bizottsági tagnak szerette volna kinevezni őt, ám dr. Mikola e megbízatást nem vállalta.

A mai szlovén–magyar határ megállapításának folyamatáról dr. Göncz László számos tanulmányt írt, illetve 2001-ben történelmi monográfiát is megjelentetett A muravidéki magyarság 1918–1941 címmel. Kutatásaiban részletesen ismertette a határmegállapítás folyamatát, aminek több történelmi előzménye is volt. A Muravidéket 1919 augusztusában megszállta a szerb–horvát–szlovén hadsereg, tehát a határok megállapításakor ez a terület a fennhatóságuk alá tartozott, s így hivatkozhattak a status quo fenntartására. A délszláv erők ennél is nagyobb területekre tartottak igényt, ezt további katonai hadmozdulatokkal is nyomatékosították. Szintén 1919-ben – rövid ideig ugyan, de – Rédics, Zalaszombatfa, Szíjártóháza és Bödeháza is a kezükre került, s Lentibe is betörtek, valamint zajlottak összecsapások Lovászi térségében is (erről 2014-ben írtunk először, Jánosi Ferenc helytörténeti kutatásai alapján). Egy évvel később, 1920. augusztus elsején pedig a szláv megszállás ellen tört ki fegyveres felkelés a mai Kercaszomorhoz tartozó, akkor még önálló Szomorócon.

A muravidéki határvonal megállapításánál mindkét érintett fel igyekezett számos érvvel alátámasztani saját álláspontját. Dr. Göncz László szerint a demarkációs vonal Mura menti szakaszának bejárására a magyar fél részéről 1921. június 23-án és 24-én került sor. Ennek a magyar bizottságnak gróf Csáky Imre egykori külügyminiszter, dr. Cholnoky Imre Jenő egyetemi tanár és a már említett dr. Mikola Sándor volt a tagja.

A magyar fél a teljes Muravidék Magyarországhoz csatolását kérte, igényüket népszavazással akarták megerősíteni. A népszavazás intézménye nem volt ismeretlen a határmegállapítások során (lásd Sopron), ám a határkijelölő bizottság ez esetben nem tartotta indokoltnak. Többek között azért sem, mert javaslatukban 27 muravidéki települést – köztük a térség közigazgatási központját, Alsólendvát –, összesen mintegy 200 négyzetkilométernyi területet a délszláv delegált tiltakozása ellenére is Magyarországhoz tartozónak jelöltek ki. Az általuk javasolt határvonal az egyik mellékelt ábrán látható. Az 1921. november 14-én megtartott ülésen elfogadott határozatuk értelmében ezt a javaslatot terjesztették a Nagykövetek Tanácsa elé, arra is utalva: az érintett települések majd mindegyike (Kebele volt az egyedüli kivétel) dominánsan magyar nemzetiségűek által lakott területen fekszik. Ezt az 1921-es, de a javaslattételben még nem szereplő népszámlálási adatok is alátámasztják, miszerint akkor 9.999 magyar és 6.862 szlovén nemzetiségű személy élt a vitatott területen.

A Nagykövetek Tanácsa e javaslatot bő egy évvel a benyújtása után, 1922. november 10-i határozatában a délszláv tiltakozó álláspontra hivatkozva, a győztes diktátuma jogán elutasította, ám két települést, a fentebb említett Szomorócot és a ma Bödeházához tartozó Szentistvánlakot (más néven Jóseczet) Magyarországhoz sorolta. Utóbbi esetében a közigazgatási szempontok döntöttek, a község a Magyarországhoz került Bödeháza és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság részévé vált Zsitkóc között található, ám földrajzilag előbbi központjához volt közelebb. A végleges határvonal kijelölésére a Nagykövetek Tanácsának említett 1922-es határozata után került sor. A települések tekintetében már nem volt mód változtatásra, ám a termőföldterületek ide- vagy odasorolása esetében a helyszíni kijelölés szabadságával még lehetett élni.

A határkijelölés többéves folyamatának hivatalos végét egy 1924. július 8-i zágrábi találkozó jelentette, amikor a határmegállapító bizottság mind a hat tagja aláírt egy hivatalos jegyzéket.