A túlélés záloga az együttműködés – Interjú Nagy Réka klinikai szakpszichológussal

- A szorongás életünk természetes kísérője, most azonban nem a vizsgadrukk dolgozik bennünk. Mennyiben más ez a szituáció?

– A szorongás valamilyen vélt vagy valós veszélyhelyzetre adott reakció. Megnyilvánulhat testi tünetekben, érzelmi válaszokban, gondolkodásbeli nehézségekben és viselkedési zavarokban, amelyek egyénileg nagyon különbözőek lehetnek. A szorongás alapvetően alkalmazkodási reakció, felkészíti a szervezetet a veszélyre, a megküzdésre, és fokozza a teljesítőképességet. Megjelenik érési krízisek, változások, identitáskeresés, kudarc, veszteség során, ilyenkor a szorongás természetes folyamat. Kóros viszont, ha valaki egyáltalán nem szorong, a pszichopaták egyik jellemzője ez. Krízishelyzetben azok is érezhetnek kóros szorongást, akik kevésbé sérülékenyek.

Ennek oka, hogy az addig alkalmazott megküzdési módok az új helyzetben nem megfelelőek, vagy nem bizonyulnak elégnek. A szorongás mértékét felerősíti három tényező együttállása. Ha olyan ingerrel, eseménnyel találkozunk, amely egyszerre tűnik befolyásolhatatlannak (nem tudom kontrollálni), megjósolhatatlannak (nem tudom mikor következik be/meddig tart) és az énképünket veszélyeztetőnek (egzisztencia elvesztése, megromlása). Jelen helyzetben mindez teljesül, kiegészülve a betegségtől, haláltól, bezártságtól való félelemmel. A szorongás és félelem között az a különbség, hogy a szorongásnak nincs tárgya, diffúz érzelem, a félelemnek pedig van.

– A szorongás tehát felkészíti a szervezetet az „üss, vagy fuss” reakcióra. A karantén okozta összezártságban azonban az előbbi családi erőszakba torkollhat, az utóbbi lehetőségei pedig erősen korlátozottak. Milyen technikák ajánlhatók a felgyűlt energia ártalmatlan levezetésére?

– Nagyon nehéz kérdés, mert a bezártság sajnos olyan családokban is növelheti az erőszakot (az érzelmi bántalmazás is annak számít), ahol korábban nem jelent meg. Megsokszorozódhatnak ezek az esetek. A modern embernek eleve az a problémája, hogy a legtöbb stresszhelyzetben sem a fight, sem a flight (üss vagy fuss) opció nem alkalmazható. Egy munkahelyi konfliktusnál sem lehetett sem megverni a főnököt, sem elfutni előle, éppen ez a probléma. Eddig számos lehetőség volt a stressz levezetésére programokkal, különléttel, szórakozással, sporttal, most ez radikálisan leszűkült, amit sok extra feszültség tetéz, az összezártságtól kezdve a korábbi problémákig. Vagyis a feszültség hatására a fight reakció ott is nőni fog, ahol korábban nem volt jelen, a bántalmazott viszont nem tud elmenekülni. A krízishelyzet regressziót is okoz, ami a primitív működési módok melegágya, vagyis hajlamosak vagyunk önmagunk alatt teljesíteni. Mindez nem hangzik túl szívderítően, de ha tudatosítjuk magunkban mindennek a lehetőségét, máris tettünk egy lépést a folyamat tompítása felé. Mit tehetünk még? Amennyire lehetséges, próbáljuk megtartani a korábbi napi rutint, nagyon jó, ha van egy kialakított napirendünk, amibe tetszés szerint, és nem az elvárások alapján, be lehet emelni számunkra kellemes, hasznos, szórakoztató elemeket. Legfontosabb a türelem önmagunkkal szemben, megeshet, hogy egy nap az is teljesítmény, ha a pizsamát pongyolára cseréljük. Ne legyenek irreális céljaink, ne frusztráljuk magunkat extra elvárásokkal. Nem most kell mindenáron önmegvalósítani, minden percet hasznosan eltölteni. Fontos a sport, a relaxáció, a szociális kapcsolatok megtartása interneten. Árnyalja a helyzetet, hogy nem mindenkinek szól arról a karantén, hogy rászakad a rengeteg szabadidő. Számos családban megnövekedtek a teendők, otthon vannak a gyerekek, főzés, tanulás, takarítás, munka…

– Milyen személyiségtípus küzd meg legkönnyebben a halmozódó feszültséggel, s kik a leginkább sérülékenyek?

– Az introvertált személyiség kevésbé igényli a társaságot, jobban elvan otthon, mint az extrovertált, akinek lételeme a társaság. Az optimista is könnyebben viseli a nehézségeket, mint a pesszimista. Jobban boldogul a belső kontrollos típus, aki úgy érzi, hogy van beleszólása az életébe és a cselekvéseinek van értelme, mint a külső kontrollos, aki úgy gondolja, hogy mindenben a külső körülmények a meghatározóak. Nehezen fog megküzdeni a helyzettel a neurotikus ember, továbbá a türelmetlen, ingerlékeny, teljesítmény- és sikerorientált személyiség. Ők amúgy is nehezen tudnak kikapcsolni és pihenni, ráadásul a szív- és érrendszeri betegségeknek is fokozottan ki vannak téve.

– Van-e az emberiségnek tanult tapasztalata a közösségi krízisek kezelésére? Előhívhatók ezek? Milyen szerep vár a véleményvezérekre?

– Az emberiség történetének mindig szerves része volt az úgynevezett kollektív trauma. A krízis érinthetett apróbb közösségeket, egész népcsoportokat, vagy, mint egy járvány esetében, kiterjedhetett az egész fajra. Háborúk, természeti katasztrófák, járványok, tömegbalesetek, merényletek mindig sújtották az emberiséget. Karantén is létezik már az ókor óta. A közösséget érő trauma szélsőséges reakciókat válthat ki, ilyen a félelem okozta pánik, a rémhírkeltés, az önzés, hiszen a túlélési ösztön mindenkiben erős. Jó, ha a közösségben vannak hangadók, irányítók, akik az együttműködést erősítik. Ugyanakkor hiszek abban is, hogy az emberiség tanult ezekből a szituációkból, s közösségi szempontból egyre humánusabb megoldásokat keres. Mindig a közösség segítése támogatta a túlélést, ezért az emberben a kooperációs készség és az empátia nagyon fejlett. Megmutatkozik ez abban is, hogy amikor a többség az egészségügyi ellátásnak van kiszolgáltatva, mint most, akkor az emberek csoportszinten minden erővel támogatják az ott dolgozókat. A közös krízis nyitottabbá, elfogadóbbá tud tenni, amennyiben a primitív, zsigeri túlélőösztönöket az egyén maga legyűri, vagy a hangadók a magasabb, közösségi szint felé terelik. Például önsegítő csoportok szervezésével.

– Milyen pozitív hozadéka lehet még a jelenségnek?

– A legnagyobb traumáknak is lehet pozitív hozadéka. Most éppen egy személyes kapcsolatokat elhanyagoló, anyagias, rohanó világ lett megfosztva a találkozástól, az intim érintéstől, a társasági programoktól, a természet örömeitől. Ezek jelentősen fel fognak értékelődni. És az együttműködés értéke is, hiszen egy fertőzés csak közösségileg győzhető le, az együttműködés itt a túlélést jelenti. Ezt a tapasztalatot most pont egy elidegenedett társadalom éli meg, ami, ha nagy áron is, de hozhat pozitív változást.