Szentpétervár, ahol II. Sándor cárt megölték az anarchisták

…azon a helyen áll, ahol 1881-ben II. Sándor cár ellen orosz anarchisták végzetes merényletet követtek el.

Az utazó, e sorok írója elmondhatja, hogy igazán megsüvegelte az építészet eme csodáját, hiszen – ahogy annak idején a mindkét lábán súlyos sebeket szerzett uralkodó – ő maga is térdre rogyott az ötkupolás templom láttán. Történt mindez azért, mert a turistabuszokkal természetesen erősen ostromlott helyszínt úgy közelítettük meg, hogy: először is tilosban állt meg a jármű, így 45-en épphogy fél perc alatt hagytuk el, azonban a járda és a busz között vasláncos kerítésecske határolja az út szélét. Ami ezután tárult a szem elé, az persze mindenért kárpótolt.

Tudni kell, talán nincs is olyan év, évszak, hónap, amikor teljes pompájában láthatjuk, hiszen valamelyik részét mindig renoválják. Tavaly szeptemberben a kupolák egy része becsomagolt állapotban adta meg magát a kíváncsi tekinteteknek. A belső, erősen tagolt térben, az oltárokon, oszlopokon, szobrokon szintén dolgoztak itt-ott a restaurátorok. Ők kevésbé zavaróak, mint a turistacsoportok gomolygása, az ember elgondolkodik, vajon lenne-e mód egyszer üresen, emberek nélkül átérezni a hely szellemét.

Merthogy van neki. Kiontott vér helyén (oroszul Храм Спаса на Крови) áll. II. Sándor cár lelte itt a halálát, akit felkelők öltek meg.

Miért és ki volt ő? 1855-ben került a trónra, az Orosz Birodalom az 1853-as krími háborút viselte éppen, török–angol–francia koalícióval viaskodva. II. Sándor látta, az állam a csőd szélén áll, több adót már nem lehet beszedni, ezért 1856-ban felhagyott a költséges háborúval, békét kötött ellenfeleivel, nem túl előnyöset. Mondhatjuk, alattvalóit ez nem elégítette ki. Hiába kezdett már reformokba, a jobbágyok felszabadításába, a kisembernek kevés volt, a főúri nemesség elutasította. Az első merényletet 1866-ban szervezték ellene, 1879 és 1880 között is túlélt három támadást. Bárhol is jelent meg, ha tehették, az emberek menekültek a közeléből. Végül 1881 március elsején a Népi Akarat elnevezésű szervezet tagjai hajtották végre a sikeres merényletet, miközben Szentpétervár utcáin kocsizott. Regénybe illő a történet: az első bomba nem tett benne kárt, de akkor már hat sikertelen kísérlet után számítottak rá, hogy netán több akcióra lesz szükség, és a kocsiból kilépő cár lábához dobtak egy újabb gránátot. A sérüléseibe a helyszínen halt bele, de csak órákkal később.

A fia, III. Sándor a nép hálátlanságára hivatkozva beszüntette a reformokat. Őellene egy Alexander Uljanov nevű tag vezetésével szervezkedtek. (Igen, Lenin bátyja.)

A templomot III. Sándor építtette: középkori orosz hagyományokat, követően hagymakupolás épületet emeltek, a XVII. századi moszkvai és jaroszlavli építészet motívumait használva. A költségeket a család és adakozók biztosították. Az építkezés 1883-ban kezdődött, és csak 1907-ben fejeződött be. Leszűkítették a kanálist, amely a kérdéses út mellett folyik, hogy féldrágakövekkel díszített oltárt emelhessenek pontosan azon a helyen, ahol II. Sándorra dobták a bombát. A vérrel festett macskakövek láthatók a templom belsejében. A külső falakon az összes orosz régió címere látható, az akkori országos gyászt jelképezve.

Az idegenforgalmi bédekkerek szerint a falakat összesen 7500 négyzetméteren borítja mozaik, amelynek a fényűzés és a tisztelet megnyilvánulása mellett gyakorlati oka is van: sokkal jobban bírja a templombelsőt is érintő klimatikus és páraviszonyokat, mint a freskó. Az ikonosztázok, a padló és a mennyezet díszítéséhez több mint húszféle ásványt, féldrágakövet, többek között jáspist, rhodonitot, porfírt és olasz márványt használtak. Az oszlopok zománcozott cserépborítása sok viszontagságot szenvedett, bár 1918-tól csak az egyház használta, állaga folyamatosan romlott. 1930-ban be is zárták, egy darabig gazdátlanul állt, majd színházi díszletraktár lett belőle.

A pompás mozaikképek a második világháború alatt szörnyű jelenetek tanúi voltak, egy ideig itt tárolták a 900 napos leningrádi ostrom alatt éhen halt emberek holttestét. Később zöldséget raktároztak benne, a szentpétervári népnyelv ezért sajátos orosz humorral „Megváltó a krumplin” névvel is illeti olykor. A háború után, nem egyedülálló módon egy ideig mindenféle raktárként funkcionált.

A teljes körű renoválást 1970-ben kezdték el, a munkálatokkal 1997-re készültek el, hogy aztán múzeum legyen belőle.

A minden elismerést megérdemlő, igyekvő orosz idegenforgalom szervezőinek különös, általunk persze megértéssel kísért kínlódása érhető tetten abban, ahogy ezt a látványosságot a hozzá tartozó történet miatt koronként mennyire eltérően kezelik. Néhány évtizeddel ezelőtt még a templom lebontása is szóba került, ma pedig kihagyhatatlan programpont…