A legjobb adaptált forgatókönyv Oscarját nyerte

A második világháború végén járunk, a tízesztendős Jojo (Roman Griffin Davis) egy Hitlerjugend-alakulat tagja, igazi fanatikus náci, még képzeletbeli barátja is Adolf Hitler (Taika Waititi). Egy baleset következtében pihenőre kényszerül, s megismerkedik egy, a házukban rejtőző zsidó lánnyal. Hősünk nem tudja, mihez kezdjen a helyzettel.

A sztorit felvázolva mindenki számára érthetővé válik, hogy miért gondolják sokan Waititi alapötletét túlzásnak. Ez önmagában jogos is, ám aki ismeri a rendező stílusát, tudhatja, hogy mennyire profin kezeli a kényes szituációkat. Egyszerre képes kifigurázni bármit, ugyanakkor tisztában van egyes következmények súlyával.

A Jojo Nyuszi első harmada hozza az igazi waiti­tis infantilis humort. A zseniá­lisan vicces és átértelmezett Beatles-nyitány után mindenki el fogja tudni dönteni, hogy vevő-e erre a történetre, vagy sem. Ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy lesz egyre inkább emberi, valóságszagú az összkép, lehúzva Jojót a nézővel együtt a realitás talajára. A rendező több alkalommal is bizonyította, hogy remekül ért a gyerekek nyelvén. Korábbi munkái, a Boy vagy a Vademberek hajszája főszereplői is olyan kisfiúk voltak, akik önmagukat keresték, illetve a saját helyüket a világban.

Jelen alkotás hőse nem különbözik tőlük, a változást pedig a zsidó lány megismerése hozhatja el életében. Kikövetkeztethető a konklúzió a valószerűtlen párosról, akik megkedvelik egymást, de a filmet nem lehet ilyen szimplán beskatulyázni.

Waititi rengeteg témába nyúl, ezzel hatalmas kockázatot vállal. Ritkán sül el jól, ha egy alkotó azt akarja, hogy műve sok mindenről szóljon, illetve több műfajban is helytálljon. Fennáll a felszínesség, ugyanakkor a túlmagyarázás, esetleg a modorosság veszélye. Jelen esetben sikerült megtalálni a tökéletes arányérzéket, így a Jojo Nyuszi egyszerre képes humoros háborús szatíra, cuki coming of age film és mély emberi dráma lenni.

A rendező pillanatok alatt átvált kínosból viccesre, majd véresen komolyra, ez önmagában is óriási bravúr. Kétségtelenül elnagyoltan ábrázolja a nácikat, röhejesen Hitlert, de ez a közeg és világ ebben a formában működik. A két fő karakter mellett a mellék­alakok is parádésak.

A látens meleg kiképzőtiszt rögtön a szívünk csücske lesz, nem is beszélve Jojo édesanyjáról, akihez a film legerősebb jelenetei köthetők. Gondolok itt arra, amikor a vacsoraasztalnál egyszerre játszik anyát és apát, vagy a szívszaggató pillangós momentumra. A zárás nemkülönben gyönyörű, szavak nélkül is minden benne van, ami egyfajta érzelmi katarzist képes okozni.

Waititi újfent megmutatta, a hibbantság képes együtt létezni a fajsúlyos tartalommal, noha bizonyosan nem mindenki számára befogadható ez a sokrétűség, valamint az a tény, hogy egy náci kisfiú tanít minket emberségre. Nem kell megijedni a polgárpukkasztó szinopszistól, inkább vegyük észre benne a szívet és a lelket, elvégre ennyire különleges, megható, mégis giccsmentes szatírát nem nagyon láthattunk még a szeretet erejéről.