Tóth János, a magyar népi építészet 20. századi apostola

Vidékünkön Zalai Tóth Jánosként ismerik, hiszen szombathelyi főépítészként – szülőföldjéhez való ragaszkodását jelezve – képzőművészeti és irodalmi munkássága során ezt a nevet használta.

Zalaegerszegen született 1899. december 12-én. Vármegyei alkalmazott édesapját rövidesen keszthelyi járási számvevőnek nevezték ki, így az elemi iskola második osztályát már Keszthelyen kezdte. Ugyanitt végezte el a gimnáziumot, mindvégig Zala vármegye ösztöndíjasaként. Jól tanuló, sokoldalú diák volt. Az érettségi évében, 1917-ben elnöke volt az Ifjúsági Önképző Körnek, prae­fektusa a Mária Kongregációnak, vezetőségi tagja a Testgyakorló Körnek. A jeles érettségi után a Budapesti Műegyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1921-ben. Szíve hazahúzta Zalába. A Keszthelyi Gazdasági Akadémián kezdett dolgozni, majd magánmérnöki irodát nyitott. A tehetséges építészre hamar felfigyeltek, s 1922-ben Szombathelyre került, ahol a mérnöki hivatalban a magasépítési szolgálat vezetését bízták rá. Több mint 20 éven át jelentős szombathelyi középületeket tervezett, illetve irányította azok kivitelezési munkáit. Tervei alapján készült el az oladi kilátó, a megyeszékhelyi tűzoltó emlékmű, valamint a Magyar László-emlékmű is. Nevéhez fűződik az új városfejlesztési terv kidolgozása. Magas színvonalú szakmai munkája mellett festményeivel és fametszeteivel rendszeresen részt vett képzőművészeti tárlatokon. Művei eljutottak fővárosi kiállításokra is. Szoros barátság fűzte Egry Józsefhez, festményeinek fő ih­letője neki is a Balaton volt. Rajzai, akvarelljei, pasztellképei a tavat és a szeretett dunántúli tájat ábrázolták. 1936-ban verseskötete is megjelent, Apostolok utódja címmel. Sokoldalúsága és érdeklődési köre miatt barátai az utolsó reneszánsz embernek becézték.

Élete 1932-ben vett gyökeres fordulatot. Egy oladi falujárás során olyan oromdísszel ellátott házakra figyelt fel, amilyen sajátos népi kompozíciókat még nem látott. „Ettől kezdve göcseji őseim maguknak követeltek” – írta később e kezdetekre emlékezve. „A szép parasztházak nem hagytak nyugodni. Elmeséltem élményeimet a hivatalomban, és elmondtam, hogy fel akarom kutatni e megye szép régi falusi házait.” Egyik munkatársa felajánlotta: elviszi a motorkerékpárján. Ettől kezdve minden szabadidejükben az ország- és dűlőutakon száguldoztak tavaszi sárban, izzó nyárban és hűvös ősszel. „Olyan volt ez a kutatás, mint a vadászat, motorosom volt a hajtó, a fotólencsém elé kis- és nagyvadak: műemléki jelentőségű épületek kerültek. Úgy éreztem őseim vére táplálja a kutató munkát.” Vas megye 40 faluját motorkerékpárral, az Őrséget parasztszekéren, Göcsejt Bödei Jánossal kerékpáron járta be. Végiglátogatta Pável Ágostonnal a muravidéki településeket is. Kutatási eredményeiről vetített képes előadásokban számolt be, és sorra jelentek meg tanulmányai: a korszerű magyar építőművészetről (1934), az őrségi házról (1937), majd könyvet írt a vasi építőművészetről „Így épít a vasi nép” címmel. Ez utóbbi nagy nemzetközi sikert aratott. Misszióját az utolsó pillanatban végezte. A parasztság ugyanis gyűlölte a szegénységére emlékeztető régi épületeit, és hiába igyekezett meggyőzni őket, hogy épületeik magasabb rendű népi építőkultúra eredményei. Sok népi műemléket bontottak le, s csak a nagy erőfeszítéssel tudott megmenteni közülük többet.

S bár személyes eredményeit elismerték (műszaki doktori cím, Szegeden egyetemi magántanári meghívás), ekkor még a szakma is mostohán bánt a népi műemlékekkel. Ő azonban nem ismert fáradtságot. Folytatta az értékmentést. Azt akarta, hogy a nép megismerje, megszeresse saját alkotásait, s hagyományait megbecsülve építse tovább települését. Vas és Zala után bejárta Matyó- és Palócföldet, Kalotaszeg vidékét. Eredményeit a Magyar falu építéstörténete (1945) című könyvében osztotta meg a nagyközönséggel. 1945-ben az Országos Építésügyi Kormánybiztosság megbízta a Balaton környéki körzet vezetésével. Gyalog, biciklin és vasúton végigjárta a Balaton vidékének összes települését, s két év alatt kidolgozta a Balaton-környék egységes rendezéséről és fejlesztéséről szóló koncepciót. A megvalósításban már nem vehetett részt, mert Szombathelyen B listára tették, koholt politikai vádak alapján meghurcolták. Szülőföldje sietett segítségére. 1947-49 között elkészíthette Keszthely és Zalaegerszeg általános városrendezési tervét. Eztán feleségével és 3 gyermekével Budapestre költözött, ahol tervezőirodákban dolgozott. Végül, 1957-ben az Építésügyi Minisztérium műemléki osztályára került. 8 évet töltött itt nyugdíjazásáig – s végre azzal foglalkozhatott fő állásban, amit legjobban kedvelt: a népi műemléki kutatómunka megszervezésével és a népi műemlékek védelmével. A feladatkört kibővítette a falumúzeumi mozgalom megindításával. Tevékeny életében mintegy másfél ezer falut járt be, több mint ezer műszaki házdokumentációt csinált, sok ezer fényképet készített. S legalább dokumentációjából ismerhetjük a később jórészt eltűnt falusi házakat, haranglábakat, útszéli kereszteket, romló állagú szőlőhegyi kápolnákat.

Megszállottságának köszönhető, hogy szülővárosában, Za­la­egerszegen létrejöhetett az ország első szabadtéri falumúzeuma, a Göcseji Skanzen. 1958-ban figyelt fel Káváson egy 1871-ben épített festett oromzatú házra. Tulajdonosa le akarta bontani. Tóth János minisztériumi segítséggel megakadályozta ezt, s elérte, hogy a házat Zalaegerszegre telepítsék át a Május 1. ligetbe. Ez lett volna a Szabadtéri Néprajzi Múzeum első építménye. A ház 1959. november 10-ére el is készült, s túlélte a következő évi karácsonyi gyújtogatást is. Tóth János elkészítette a múzeum részletes tervét, amelyet közzétett a Göcseji Múzeum jubileumi emlékkönyvében. A Kálvária mögötti területre került volna a kávási házzal szembe a hottói évszázados kovácsműhely; a dombra egy borona présház és az utolsó (csödei) boronafalas pálinkafőző kunyhó. A lakóépület mögött épült volna fel a boronakásté, a méhes, az ól, a kukoricagóré, s a mai Tomori út tengelyében egy göcseji fa harangtorony és egy út menti kereszt. A szép terv azonban a helyszűke és városrendezési problémák miatt nem valósulhatott meg. Bár felmerült lehetőségként az Alsóerdő is, végül a Zala-rét mellett döntöttek, ahol rendelkezésre állt az ipari műemlékké nyilvánított Hencz malom melletti terület. Itt végül létrejöhetett évtizedek óta dédelgetett álma, a falumúzeum. Abban, hogy a megyei döntés és anyagi támogatás megszülethessen, nagy szerepe volt Hadnagy László elnökhelyettesnek, aki Tóth János előadásait hallgatta és cikkeit olvasta szombathelyi gimnazista korában. Tóth János Szentmihályi Imre múzeumigazgató és Barabás Jenő, a szintén Zalából származó egyetemi tanár bevonásával 1963-64-ben elkészítette a végleges tervet. Leküzdve számtalan váratlan nehézséget, nagy közösségi összefogással 1968. augusztus 19-én megnyílt a Göcseji Falumúzeum. Tóth János végig részt vett az áttelepítendő épületek kiválasztásában, a bontás és helyreállítás nagy munkájában is. Ügybuzgalma, szakmai tekintélye nélkül nem jöhetett volna létre az épületegyüttes. A skanzen ma is a magyar szabadtéri néprajzi múzeumok hőskorának szimbóluma. „Szép és nehéz volt ez a pionírmunka, s örülök, hogy megértem a végét. Ma már Zalaegerszeg dísze a Göcseji Falumúzeum szép portáival és szakrális épületeivel” – emlékezett a tervező, aki közben elkészítette a máig is alapműnek tekinthető Göcsej népi építészete című könyvét, amelyben száznál több település épületeit mutatta be.

Tóth János nem állt le nyugdíjba vonulása után. A zalai tapasztalatok felhasználásával Barabás Jenővel és Bárdosi Jánossal a hetvenes évek elején létrehozták a Vasi Falumúzeumot, amelyben az Őrségen kívül helyet kaptak az egyes jellegzetes vasi középtájak portái is. S göcseji kötetének kiegészítéseként megírta az Őrségek népi építészetét is, amely két kiadást is megélt (1971, 1975). 1973-ban az MTA doktora lett, értekezésének címe Göcsej és az Őrségek településeinek, építészetének és építészete jövőjének vizsgálata volt. Amíg fizikuma bírta, gyakran látogatott Zalába – segítve a népi építészetet kutatók dolgát.

Utolsó nagy munkája a kelet-magyarországi kutatásait összegző Felső-Tiszavidék népi építészete (1975) című könyve. Fáradozását Munka Érdemrenddel ismerték el, bár tisztelői szerint Ybl-díjat érdemelt volna. Nézeteit egyik utolsó nyilatkozatában összegezte: „Elemeztem építőművészetünk legértékesebb alkotásait az Árpádoktól napjainkig, hogy megtaláljam azokat a sajátos jegyeket, amelyek építőművészetünket megkülönböztetik minden körülöttünk élő nép alkotásától… Azt találtam, hogy van és mindig is volt sajátos építőművészetünk.” Persze ehhez fel kellett tárnia, és leltárba kellett venni mindazt, amit az építész még a múltból megtalált, nem önmagáért, hanem, mert a „népi építőművészet éppúgy megtermékenyítheti építőművészetünket, mint ahogy a népi zene is indíttatást adott a korszerű magyar zene megteremtéséhez”.

8 kötetével, több mint 50 tanulmányával, jegyzeteivel, felméréseivel, fotódokumentációjával kincsesbányát nyitott a 21. század kutatói számára, hiszen a falvak képe ma már teljesen megváltozott, s elődeink életét, építkezését, főleg Tóth János és követői munkásságából ismerhetjük meg. Az utókor a népi műemlékvédelem megalapozóját tiszteli benne.

1978. szeptember 28-án halt meg Budapesten. Sírja a Farkasréti temetőben található. Zalaegerszegen és Szombathelyen utcát neveztek el róla. Szombathelyi lakóházán és – talán a legnagyobb alkotásának színhelyén – a Göcseji Falumúzeumban emléktábla hirdeti az utókor megbecsülését, tiszteletét.