Protestáns nemesasszonyok a 16-17. századi Nyugat-Dunántúlon

A reformáció 501. évfordulóján illő megemlékeznünk azokról a nőkről, akik reformátor férjeik hűséges társaként lettek az új hit hirdetői. A reformáció változtatta meg a nőkhöz való viszonyulást, akik hagyományos szerepük mellett prédikátorok vagy lelkészek feleségeként önálló szerepkörben is megjelenhettek.

Katharina von Bora (1499–1552), a fiatal német apáca még a kolostorban olvasott arról, hogy a kinti világban is lehet Istennek tetsző életet élni. Később Luther Márton feleségeként, annak egyenrangú társaként – férje Wittenberg hajnalcsillagának nevezte – aktív szereplője lett a reformáció mozgalmának, miközben sikeresen működtetett egy kollégiumot, egy sörfőzdét és egy farmot. Idelette de Bure (1507?–1549), egy németalföldi özvegyasszony, később mint Kálvin János felesége nyugodt hátteret biztosított bonyolult egyéniségű és gyenge egészségű férjének, miközben sorozatos személyes tragédiák érték, három gyermekük halt meg.

Ha a hajdani magyar protestáns nemesasszonyokról beszélünk, először biztosan Lorántffy Zsuzsanna (1600-1660), I. Rákóczi György erdélyi fejedelem felesége juthat eszünkbe. A bibliaolvasó, iskolapatronáló nagyasszonynak köszönhető Sárospatak nagy hírű református kollégiuma.

Természetesen szűkebb hazánkban, a Nyugat-Dunántúlon is részesei voltak már a reformáció századában a nemesasszonyok az új hit terjesztésének, miközben távol hadakozó férjeik helyett igazgatták birtokaikat és az udvarokban nevelték az új generációt. A kor szokása szerint a nemesség más úri családok udvartartásában neveltette gyermekeit. A dunántúli nagyasszonyok udvarába messze földről is érkeztek a nemesi ifjak és lányok tanulni.

Pemflinger Katalin, Török Bálint felesége valószínűleg Habsburg Mária királyné budai udvarában ismerkedett meg az új eszmékkel, hogy aztán férje hatalmas birtokain terjessze azokat. 1541 és 1543 között Szigliget úrnőjeként hozzájárulhatott a reformáció korai terjedéséhez. Szerémi György, a kortárs történetíró „lutheránus nőoroszlán”-nak nevezte el.

Alsólendva urai, a Bánffyak már a 16. század közepén befogadták az új hit tanításait. Az 1550-es évek második felében lutheránus prédikátorok keresztelték meg Bánffy István és Ország Magdolna gyermekeit, Bornemissza Péter protestáns püspök ajánlotta prédikációinak egy kötetét a neves nagyasszonynak, Somi Borbálának, Bánffy László feleségének.

Kanizsai Orsolya és Nádasdy Tamás házasságkötésük után még néhány évig, 1535 és 1540 között Kanizsán éltek, itt fogadták Sylvester Jánost, aki először fordította magyarra az Újszövetséget. Orsolya később Sárvár úrnőjeként már magyarul mondatta az istentiszteletet, férjével együtt patronálták az udvarukba jövő prédikátorokat és nyomdászokat.

A szigetvári hős, Zrínyi Miklós, jóllehet róla nem bizonyítható, hogy elfogadta volna az új hit eszméit, lányai protestáns főurakhoz mentek feleségül. Dorica lánya Batthyány Boldizsár németújvári birtokán patronálta az új hitet, Orsolya lánya pedig a lutheránus Bánffy Miklós felesége lett. Fia, György befogadta nedelicei birtokára a Lendváról elűzött protestáns nyomdászt, Hofhalter Rudolfot.

Az ellenreformáció korában, a 17. század kezdetén élt Dorica asszony menye, Lobkovitz-Poppel Éva, Batthyány Ferenc felesége, aki lutheránus hitét fia katolizálása után is szilárdan megőrizte. Németújvári és szalónaki udvarukban teljesítette ki a protestáns nagyasszonyok gyógyító tevékenységét, és fogadta be a Stájerországból kiüldözött evangélikus prédikátorokat.

Dunántúli protestáns nagyasszonyaink életére és hitére családi levelezéseikből meríthetünk adatokat akkor is, ha ezek nagyon áttételesek, a levelekben felekezeti kérdésekről nem sok szó esik. Az biztosan látszik, hogy a reformáció évtizedeiben a magyar nemesi családokban nem volt vallási gyűlölködés, nem az erőszak, hanem a példaadás és a jótékonykodás terjesztette az új eszméket.

A protestáns nemesasszonyok patrónai működése jól példázza a korabeli nők vallásos tevékenységének formáit. A reformáció egyik vívmánya, az anyanyelvű írás-olvasás elterjedésében a Bibliát otthon olvasó nőknek is fontos szerepe volt. Udvari prédikátorokat tartottak, gondoskodva arról is, hogy uradalmaik népe megismerje az új hit tanításait. Emellett könyvek kiadását és a tehetséges ifjak tanulmányait támogatták.

A nagyasszonyok feladata volt az általuk alapított, vagy kedvelt templomok ellátása díszes tex­tíliákkal. A református egyház legszebb tárgyi emlékei közé tartoznak a hímzett úrasztali terítők, amelyeket sok esetben maguk a nagyasszonyok készítettek. (A Dunántúl legrégebbi, 17–18. századi úrasztali terítői a Pápai Református Gyűjtemények Múzeumában láthatók.)

A 16–17. század nemesasszonyai jártasak voltak a gyógynövények termesztésében és a házi orvoslásban is, ebben segítségükre voltak az ekkor már könyvalakban is olvasható Herbáriumok. A wittenbergi protestáns egyetemen a 16. században magas színvonalon oktatták a gyógynövénytant. Hazai füveskönyveink valószínűleg az innen hazatért peregrinus diákoknak köszönhetők. Beythe András, a Batthyányak protestáns lelkésze állított össze egy ilyen füveskönyvet, amit aztán hasznosíthattak a sárvári, németújvári, alsólendvai kertek gazdaasszonyai is. A szakképzett orvosok hiánya miatt az úrnők feladatai közé tartozott a gyógynövényekkel történő orvoslás, néhány nagyasszony az egész környék orvosa lehetett. A Dunántúl leghíresebb „orvosságos nagyasszonya” az evangélikus Batthyányiné Poppel Éva volt a 17. században, akinek udvarházaiban volt vízégető, azaz desztilláló ház is a gyógynövényfőzetek készítéséhez.

A Nyugat-Dunántúl főúri családjainak házasságokkal összefonódott rokoni kapcsolatai szilárdították meg az országnak ebben a részében a formálódó protestáns egyházakat és őrizték meg a reformáció eszméit.