Nyomot hagyott a világban – Pék Pál emléke örök marad

Pék Pál 1939. július 26-án született Nagykanizsán, alap- és középfokú tanulmányainak nagy részét itt végezte, magyar-történelem szakos általános iskolai tanári diplomáját pedig Pécsett szerezte meg 1965-ben. 1956-os szerepvállalása miatt kezdetben a Dunántúli Kőolajipari Gépgyárban szerszámkészítő lakatosként, később pedig képesítés nélküli nevelőként dolgozott Murakeresztúron. Tanított Kiskanizsán, a mai Kőrösi-iskolában, majd a Dr. Mező Ferenc Gimnáziumban dolgozott nyugdíjazásáig. Közben 1984-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakon megszerezte a középiskolai tanári diplomát is. 1959-től kezdődően írt verseket, novellákat, kritikákat, melyek a Zalai Hírlapban, a Kortársban és a Jelenkorban jelentek meg elsőként. Alapítója a Kanizsa Dél-Zalai Hetilapot és a Pannon Tükörnek, utóbbi lapnak 5 éven át szerkesztője is volt. Jelentősnek mondható az irodalomszervező munkássága, különösen zalai vonatkozásban – neki köszönhető, hogy a megye felkerült az ország irodalmi térképére. 2000-től a Magyar Napló című irodalmi folyóirat regionális vezetője lett. Tíz önálló verseskötete jelent meg, utolsóként Az elmerült sziget című 2008-ban.

Művészi és emberi hagyatékát a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtár őrzi és kezeli. A bibliotékában emlékszobát is kialakítottak könyvei, páratlan lemezgyűjteménye, bútorai felhasználásával. Az anyagnak része egykori költőtársa és volt tanárkollégája, Takács László kéziratos vershagyatéka is, az emlékszoba ezért a Pék Pál-Takács László Olvasóterem nevet viseli.

- 1985-ben kezdtem el dolgozni a könyvtárban, s a városban akkor még senkit sem ismertem – emlékezett vissza Kardos Ferenc, a bibliotéka igazgatóhelyettese, a Pék-hagyaték kutatója. – Már akkoriban írogattam verseket, s ennek híre ment. Palival ennek kapcsán kerültem közelebbi kapcsolatba, egyébként nyilván, találkoztunk már korábban is, hiszen könyvtárba járó ember volt. A dr. Mező Ferenc Gimnázium támogatásával csinált egy antológiát Csend ritmusa címmel, fiatal mezős költőpalánták verseivel. A kötetbe bekerült néhány idősebb, már a húszas éveiben járó, de még kezdő költő verse, így az enyémek közül is 6-7 darab. Nagyon büszke voltam rá... Pali egyébként mecénás alkat volt, szerette felkarolni a pályakezdőket, s valahogy ösztönösen meglátta a tehetséget. Az antológiának jó visszhangja lett. Ez amúgy Palinak is jó időszaka volt, élő kapcsolatot tudott kialakítani a párizsi magyar műhellyel, abból a körből is sok kísérletező, avantgárd költőnek biztosított bemutatkozási lehetőséget különböző fórumokon. Úgy vélem, ezért nem lehet elég hálás neki az utókor.

Kardos Ferenc azt is felidézte: Pék Pál szigorú bíráló volt, a reá bízott verset kíméletlenül kritizálta, visszaadta a szerzőnek, ha kellett, beleírt, belejavított, szerette volna mindenből és mindenkiből kihozni a legjobbat. Volt, akit ez természetesen, érzékenyen érintett, pedig Pék Pálnak sosem volt célja, hogy azokat, akik a segítségét kérték, megalázza. Csak éppen tanári mivoltát soha nem tagadta meg.

- Munkássága, személyisége ma is példaértékű – folytatta Kardos Ferenc. – Október 24-én az emlékére egy konferenciát rendezünk, melynek keretében a Pannon Tükör folyóirattal együttműködve meghirdetjük a Pék Pál-emlékévet. Az emlékévben szeretnénk szervezni egy jazzkonferenciát is, hiszen a kanizsai jazzfesztiválok elődjének számító legendás jazzklubnak szintén alapítója volt. Továbbá a nagykanizsai képzőművészet számára 3 vershez kapcsolódóan illusztrációs versenyt is hirdetünk, az alkotásokat pedig kiállításon mutatjuk be jövő tavasszal. Szintén tavaszra tervezzük meghívni Szakolczay Lajos irodalomtörténészt, aki megidézi Pék Pál virágzó időszakát és kortársait, így Szoliva Jánost, Nagy Gáspárt és Takács Lászlót – mondta.

A nagykanizsai lokálpatrióta pedagógus, Tarnóczky Attila jó pár évig együtt tanított Pék Pállal a dr. Mező Ferenc Gimnáziumban. Ő úgy emlékezett vissza: a gyerekek egy része rajongott a tanár úrért, más része viszont kifejezetten nem kedvelte.

- Szerintem mindkettő érzelemnek ugyanaz volt az oka: Pali rendkívüli igényessége – jelentette ki Tarnóczky Attila. – Jobban felkészült, nagyobb tudású, az irodalmat ennyire szerteágazó módon ismerő emberrel én még sohasem találkoztam. Magával és mással szemben is maximalista volt. A literatúrát pedig nem egyszerűen a szakjának tekintette, számára az maga volt az ÉLET. A gyerekekhez hasonlóan legalább kétféleképpen ítélték meg a kollégák is, aminek az oka éppen ez az óriási tudás volt. Akadtak, akik nagyképűnek hitték, de szerintem tévedtek – Pali egyszerűen csak tisztában volt az értékeivel. Én nagyon jól kijöttem vele, sokat és sok mindenről tudtunk beszélgetni.

A Pannon Tükör folyóiratot Pék Pál Tar Ferenccel, Péntek Imrével és Lackner Lászlóval alapította 1995-ben, a lap kiadását a Zalai Írók Egyesülete vállalta fel, melynek elnöke akkor Orsós Jakab író volt.

- Az alapító ülést Pali nagykanizsai, Ady Endre utcai lakásán tartottuk meg – idézte fel az indulást Tar Ferenc történész. – Nekem is régi vágyam volt, hogy a régiónak legyen egy nívós irodalmi folyóirata. Ezért 1989-ben megcsináltam a Pelso-t, melyből 2 szám jelenhetett csak meg. Az igény azonban megmaradt, s amikor négyen összeültünk, hamar szárba szökkent az elképzelés. Pali lett a főszerkesztő, a próbaszám 1995-ben jelent meg. Péntek Imre alapító szerkesztő volt, Lackner László a széppróza-dokumentum rovatot vitte, Ferencz Győző olvasószerkesztő volt, én pedig a honismeret-tájismeret rovatért feleltem. A közös munkából kifolyólag úgy érzem, sikerült jól megismernem Palit. Nyakas, kitartó és szerencsére, teremtő típusú ember volt, akart valamit, valami olyasmit csinálni, ami itt marad utána. Nyomot hagyni a világban. Igényelte a minőséget, a Pannon Tükör esetében is. Ha voltak viták a szerkesztőségben, akkor ezek mind ebből fakadtak. Habár a rendelkezésre álló pénzügyi eszközök korlátozottak voltak, ha olyan képzőművészeti alkotás került a lapba, ami igényelte a színes oldalt, akkor ahhoz ő foggal-körömmel ragaszkodott – és mindig ki is harcolta. Egyedi személyiség volt, szilárd elképzelésekkel, elvekkel, komoly határozottsággal. A hozzá hasonlókra szokták azt mondani: megosztók. Én azonban azt gondolom, a makacs, határozott, teremtő emberek viszik előre a világot.

Péntek Imre, a költőtárs, a Pannon Tükör korábbi főszerkesztője úgy véli: Pék Pál nélkül a Pannon Tükör nem létezne.

- A kapcsolatunk 1966-ban kezdődött, amikor visszakerültem Zalába tanítani – idézte fel. – Mint érdeklődő irodalmár, figyeltem az itteni irodalmi alkotókat, s az akkori egyetlen orgánumban, a 3 megye által fenntartott Életünkben találkoztam először Pék Pali verseivel. Rögtön megtetszettek, annak pedig külön örültem, hogy a látómezőmbe került egy hozzám hasonlóan pályakezdő alkotó. Mint később kiderült, más volt a mentalitásunk, én az Elérhetetlen föld nevű költőcsoport tagja voltam, Pali pedig magányosan alkotott Nagykanizsán. Mi elsősorban Nagy László, Csoóri Sándor felé orientálódtunk, Pali pedig inkább Fodor András köréhez csatlakozott. Ő volt a legfontosabb mentora, aki rendkívül kritikus hozzáállással terelgette. Én nem hiszek a mester-tanítvány viszonyban, de azt gondolom, Pali esetében működött ez a kapcsolat, megfogadta András tanácsait, s egyre jobbak lettek a versei. Összességében hasonló ritmusban alakult a pályánk, s több ponton találkozott is, ezek közül a legfontosabb azonban a Pannon Tükör volt. Számomra egyértelmű: ha Pali nincs, akkor a Pannon Tükör sincs. Az ő hihetetlen intellektusának köszönhető, hogy a folyóirat ma is a régió, sőt, az ország megkerülhetetlen művészeti-irodalmi műhelye.

Az utókort képviselő Szemes Péter irodalomtörténész úgy vélekedik: életében jobban kellett volna figyelni Pék Pálra.

- Noha bizonyosan maradt hiányérzete, hiszen még kórházi ágyából is diktált, lírai finommunkát végzett, Pék Pál költőként és szerkesztőként is teljes művet hagyott ránk – szögezte le. – Teljeset és példaértékűt, amiből sokat tanulhat, akinek van füle a hallásra, szeme a látásra. Nemcsak nemzedékek sorát nevelte irodalomértővé, feltáplált tíz saját és több fogadott kötetet (köztük Takács László két könyvét), de megálmodta és útnak indította Zala régóta várt folyóiratát is. Melynek, bármerre vigye is sorsa, mindvégig édesapja marad. Barátságunk fél évtizede alatt számomra mintává emelkedett. Szerkesztőként Tüskés Tibor és ő. Mert szigorúsága a minőséget őrizte, ízlése máig értékálló, s kiterjedt kapcsolatrendszerével a zalai irodalom előrejutását kívánta szolgálni. Az egyetemes távlatait belátó lokálpatrióta volt. Azt hiszem, sokkal jobban kellett volna figyelni rá, s most már látom: kevés a kései szó, a babér, az emlékének ajánlott palackposta… De mégiscsak több, mint a feledés.