Rákos Ferenc: Az én hajam nem ősz, hanem lisztes

Miért választotta a pék pályát?

Teljesen véletlenül. 1957-ben Pannonhalmára jártam egy nagyon vallásos gimnáziumba. Több hónapig tatarozták a kollégiumot, így átkerültünk egy másik épületbe. Az utca túloldalán volt a gyors és gépíró iskola, tele csinos lányokkal. Incselkedtek velünk az ablakban, így hatan, egészséges kamaszfiúk lévén bemásztunk hozzájuk. Sajnos ez hamar kiderült, így nem kerülhettük el a büntetést: eltanácsoltak minket. Apám nagyon mérges lett, azt mondta mindenképp találnom kell egy szakmát. Pont hirdettek az újságban egy cukrász és pék szakképzést. 1958-ban kezdtem, végül 1960-ban befejeztem.

Emlékszik rá, hogyan sikerült a legelső kenyere?

Úgy nézett ki, mint a brikett. Túl volt fűtve a kemence. Akkoriban igazi magyar, olaj- és fafűtéses kemencén tanultunk, mindent kézzel kellett csinálni, még a dagasztást is – utóbbira szerencsére az üzemben már volt megfelelő gép.

Pékként hol tudott először elhelyezkedni?

A kaposvári sütőipari vállalatnál kezdtem, de 1962-ben visszajöttem Zalaegerszegre. A hetvenes években már maszekként dolgoztam, Búcsúszentlászlón béreltem pékséget. Volt egy különleges specialitásom a Rákos-féle zsemlekenyér. Ez egy gömbölyű, vágott, kétkilós kenyér volt. Három évig vezettem az ottani pékséget, de egy veseműtét miatt abba kellett hagynom.

Utána az ÁFÉSZ sütőüzemében dolgoztam, majd a a mestervizsgám után megvettem a nagylengyeli pékségemet. Rengeteg helyre vittünk kenyeret, Egervártól kezdve Pusztaszentlászlóig. Zalaegerszegen a Csipkeház előtt vettem egy virágos pavilont is, amit mini pékáruboltként üzemeltettünk. Az illat mellett nem lehetett csak úgy elmenni, péksütemények, kenyerek tömkelege várta a vásárlókat. Reggel 5 órakor nyitottunk, de pár órán belül minden elfogyott, ráadásul mindig hosszú sor kígyózott előttünk. Hat alkalmazottam volt, de a család is gyakran besegített. Többször is szerepeltünk a Zalai Hírlapban, mindig dicsérték a kenyereinket!

A pékek elég erős emberek, ha jól tudom ökölvívással is foglalkozott…

Igen. 1958-tól 1962-ig bokszoló voltam az NB I-es Kaposvári Dózsa ifjúsági csapatában. Szép sikereket elértem, rengeteg érmem volt, többek között területi bajnokságokat nyertem. A katonaság alatt a Zalaegerszegi Honvédban folytattam immár NBI B-ben. Leszereltem, aztán megismerkedtem az első feleségemmel, akitől három fiam született. Akkor a család miatt a bokszolás háttérbe szorult.

Biztos rengeteg felejthetetlen élménnyel gazdagodott!

Hát, igen! Van pár vicces történet. Egyszer például, amikor jöttem haza Kaposvárról, a zalaszentiváni állomáson összetalálkoztam a Szombathelyre induló zalaegerszegi ökölvívó csapattal, Kardos Endre edző vezetésével. Jöttem volna haza a szabadságomra, erre beosontak a fülkémbe és levetkőztettek alsógatyára, hogy véletlenül se fussak el. A vállukon vittek át a szombathelyi vonatra. Úgy gondolták, ha én is velük megyek, az plusz két pontot jelent nekik, így kénytelen voltam menni. Meg is nyertem nekik azt a két pontot!

Meddig dolgozott pékként?

2008-ban úgy éreztem elfáradtam. Már öt éve nyugdíjas voltam, mikor eladtam a pékséget.

Milyen a nyugdíjas élet?

Eleinte sokat mentem külföldre, igyekeztem kihasználni az időmet. 75 éves vagyok, de nem érzem magam öregnek. Mindig azt szoktam mondani, hogy a hajam nem ősz, hanem lisztes! Fitt és vidám vagyok, ráadásul nemrég legyőztem a hasnyálmirigy rákot. A második feleségem tavalyelőtt hunyt el, tőle egy csodaszép lányom van. Itthon a mai napig szoktam sütni, főleg süteményt. Nagy a család, mindig van kit megkínálni vele!