Takács István népi iparművésszel szakmáról, elhivatásról, s a megélhetési kovácsokról

A Zalaszentbalázson élő és alkotó kovács népi iparművész, Takács István már 68 esztendős, mégis a fiatalokat meghazudtoló munkabírással és precizitással dolgozik. Számos elismerése mellé most újabbat kapott (egy, az online média területén tevékenykedő vállalkozástól az év kiváló szakembere címet vehette át), ennek kapcsán beszélgettünk vele manapság már nem túl gyakori mesterségéről. Mint azt többek közt elmondta: szerencsére, vannak érdeklődő fiatalok.

– Életemben már több elismerést is kaptam, melyek közül a Gránátalma-díjra (ezt az országos népművészeti kiállításon adják) vagyok a legbüszkébb – bocsátotta előre Takács István. – A kiállítást ötévente rendezik meg, s eddig mindegyikről sikerült elhoznom valamilyen díjat. De fontos számomra a Magyar Termék Nagydíj is.

Takács István a rendszerváltáskor lett „magánzó”, azóta foglalkozik csak és kizárólag a kovácsmesterséggel, amit szinte teljesen autodidakta módon sajátított el.

– Az alapszakmám lakatos, abból megvan a mester oklevelem is – folytatta a férfi. – Hosszú éveken át Nagykanizsán, a városi ingatlanok karbantartásáért felelős szervezeti egységnél dolgoztam, ahol a művezetői posztig jutottam. A dél-zalai városban számos régi polgári ház található, díszes lépcső-, illetve erkélykorlátokkal. Ezek néha eltörtek, s a helyreállításuk úgy történt, hogy szögvasat hegesztettünk be a sérült szakaszba. Sajnáltam, hogy elcsúfították a szép iparos munkákat és szóltam a főnökömnek, hogy ezeket normálisan meg kellene csinálni. Jött a kérdés: de ki csinálja meg? Én, válaszoltam, mert belekóstoltam a kovácsolásba is Koppa Györgynél Balatonalmádiban, ahol tanultam. Erre a fejemhez vágta, hogy akkor én kispolgári csökevény vagyok, mert ilyennel foglalkozom. Mindez a 70-es években esett meg. Mostanában is találkozom a volt főnökömmel kiállításokon, s mindig dicsér, milyen szép dolgokat csinálok. Én meg egyszer megkérdeztem tőle: akkor miért voltam kispolgári csökevény a maga idejében? Ő meg csak nevetve legyintett: István, az már rég volt…

Megemlítette, hogy a rendszerváltás után drasztikusan megnőtt a kereslet a míves kovácsolt vas munkák iránt. A trend máig tart, igaz, megjelentek a piacon a „megélhetési kovácsok”.

– Nem panaszkodom, bőven van megrendelésem. Általában reggel 7 órakor kezdek el dolgozni, és addig csinálom, amíg bírom, pontosabban míg a hátam, a kezem bírja – árulta el a zalaszentbalázsi kovács. – Minden egyes elemet én készítek, azt gondolom, ez elengedhetetlen, ha az ember minőséget akar. Sajnos, ma már egyre többen vannak olyanok, akik az alapanyagot megveszik, aztán csak összeállítják, igazítják őket a megrendelő igényeinek megfelelően. Ez azonban közel sem olyan termék, mint az enyém, vagy bármelyik kollégámé, aki komolyan veszi a hivatását. Ezek az emberek ugyanannyi idő alatt több árut tudnak elkészíteni, s 10-15 százalékkal olcsóbbak is. Sokat rontanak a becsületes szakemberek esélyein.

Takács István műhelyében rengetegféle kalapácsot és fogót látni. Ennek oka, hogy minden fajtájú vashoz más és más eszközre van szükség.

– Ezért aztán a fogókat és a kalapácsokat is én készítem el saját magamnak, mindig olyat, amilyenre éppen szükségem van – magyarázta Takács István. – A kalapácsokból is többféle létezik: van nyújtó-, illetve alakos kalapács, s akkor még nem beszéltünk a vágókról, keresztvágókról, lyukasztókról. Ilyen eszközöket vásárolni nem lehet. Üllő, kalapács, fogó – ezek a kovács legfontosabb szerszámai. És persze, a tűz… Aminek nem csak a műhelyben kell lobognia, hanem a szakember szívében, lelkében is, másképp ezt a nehéz munkát nem lehet szépen és jól művelni.

Takács István munkái sokfelé eljutottak – két szobra például Luxemburgban, közterületeken áll.

– A leggyakoribb motívum, amit az emberek kérnek, a tulipán. S ezt szívesen is csinálom, hiszen a termékenység szimbóluma – jelezte a szakember. – Manapság a divat afelé viszi a szakmát, hogy tiszta vonalakkal dolgozzunk. Ez azt jelenti, hogy a munkadarabot nem kovácsoljuk tükörsimára, hanem meghagyjuk rusztikusra.

A zalaszentbalázsi kovács azt is elmondta: szerencsére, a szakmának van utánpótlása, a Gébárti-tónál immár 4. éve minden évben kovácstábort rendeznek, amelyen a kezdetektől részt vesz 3 fiatal is, akiknél látszik a szakma iránti érdeklődés és a fejlődés. S lesz utánpótlás a családban is: fia, a szintén Takács István most már 10 éve Luxemburgban dolgozik, ahova azért utazott, hogy újabb szakmai fogásokat és nyelvet tanuljon.

– Most már várom, hogy hazajöjjön, úgy beszéltük meg, hogy ő veszi át a műhelyem – jelezte a kovács népi iparművész. – Itt minden őt várja, neki készült...