Aki máig szereti a magyar futballt - Sipőcz László meglepetésre, de nem véletlenül nyerte meg a Zalai totót

– Azok után, hogy megnyerte a Zalai totót, talán érdemes lenne felülvizsgálnia hozzáállását a sportfogadáshoz. Van éppen elég játék.

– Nem tervezek változtatni, évek is elmennek úgy, hogy egyetlen totószelvényt sem adok fel. A Zalai totó eredményei is mutatják, hogy alapvetően szerencsejátékról van szó: hiába volt köztünk volt válogatott és NB I-es játékos, meg jelentékeny múltú edző, én nyertem, aki „csak" az NB II-ig jutottam el, tehát ebben a mezőnyben elvileg a legkevesebb szakértelmet tudtam felmutatni. Másrészt ez a győzelem is csak a többiekhez képest igaz, hiszen a legtöbb találat a heti 12 meccsből 8 volt, ami pedig az „igazi" totóban még nem siker. Ha pedig szerencsejáték, onnan igyekszem távol tartani magam. Volt az életemnek egy szakasza, amikor akadtak ilyesfajta problémáim, és szeretném, ha soha többet nem lennének.

– De ha a fogadás nem is, azért a futball ma is része a mindennapjainak, ugye?

– Teljes mértékben. Az az alapelvem, hogy magyar ember, ráadásul korábbi magyar futballista létemre kell hogy érdekeljen a hazai foci. Követem a meccseket a tévében, valóban nagyon sokat nézek, és így tudom, hogy például az elmúlt szezonban is voltak egészen jó kis összecsapások. És érdekel a szűkebb hazám futballja is. Hétről hétre végigbogarászom a tudósításokat, egészen a megyei III-as gólszerzőkig. A totózásban nyilván ez is segített.

– Hogyhogy nem ábrándult ki a magyar futballból? A lelátók képe azt mutatja, ez tömegekkel megtörtént.

– Ebben élek gyerekkorom óta, imádom ezt a játékot, és persze ismerem a problémáit, betegségeit, de nem haragudhatok rá. Hiszen akkor magamra is haragudnom kellene. Az üresen kongó lelátók viszont rettenetesen elkeserítenek. Saját példából is tudom, hogy mit jelent sok szurkoló előtt játszani. Annak idején, amikor a Nagykanizsa feljutott az NB I-be, volt egy meccsünk itt Keszthelyen, ötezer ember előtt. Komolyan mondom, az még egy tüdő a játékosoknak. Persze dühít engem is, amikor egy hazai bajnokin nincs három passz zsinórban saját emberhez. De átjön a tévén a nulla hangulat is, és inkább együttérzek a mai focistákkal.

Sipőcz László tanítványok körében. Balról: Nagy Huba, Nagy Gergő, Horváth Ronaldó, Kozma Bognár Ádám. Fotó: Keszey Ágnes

– És a holnap játékosai? Hiszen az FC Keszthelynél gyerekekkel foglalkozik.

– Hú, nehéz kérdés. Ezek a fiúk már nem úgy viszonyulnak a játékhoz, mint mi annak idején. Az én korosztályom tagjainak nem volt más, mint a labda, naponta 5-6 órát biztosan játszottunk. Ők hetente három másfél órás tréningen vesznek részt. A kettő nagyon nem ugyanaz. Nagy baj az, hogy ma már nincsenek grundok, de persze kinek is lennének, hiszen a gyerekek nem mozdulnakel az elektromos ketyerék mellől. Nagyon nagy felelősségük van ebben a szülőknek, akik örülnek, ha leül a kölök gépezni, hiszen addig sem kell figyelni rá. Pedig meg kellene próbálni időt szakítani rá, mert egy közös kirándulás, biciklizés vagy passzolgatás a ház mögött milliószor többet ér a gyerek-szülő kapcsolatban is, mint egy tévézős, heverészős délután. És én is tudom, hogy a munkahely mennyit kivesz az emberből, de állítom, hogy mindenki talál időt arra, amire igazán akar. A mozgás iránt minden gyerekben megvan az igény, a családnak és az iskolának pedig feladata lenne, hogy ezt fenntartsa, sőt, fejlessze. És akkor nálunk, az U-13-as korosztályban talán nem kellene olyan problémákkal szembesülni, hogy valaki nem tud futni. És itt most nem a kondira, hanem a szétesett mozgásra gondolok. Gyakran találkozunk fiúkkal az FC Keszthelynél, akiket az iskolában nem tanítottak meg kötélre mászni, szekrényt ugrani. Nem is értem, hogyan. Talán mert veszélyes? Vagy másra kellett az idő? Pedig ha lennének feltörekvő, tehetséges fiatalok, talán nem kellene nekem sem 45 évesen fociznom a megye II-ben...

– Még játszik?

– Mondhatnám büszkén, hogy nem is akárhogyan, az elmúlt szezonban is lőttem 17 gólt, pedig kihagytam több meccset is különféle sérülések miatt. Most éppen erősen gondolkodom, hogy folytassam-e, mert idén nagyon elfáradtam a végére, de ahogy ismerem magam, őszre már hiányozni fog a meccs. Egyik példaképen, Galántai Tibor hatvan felett is pályán volt... Egyébként inkább szomorú vagyok miatta, semmint büszke rá – de amíg bírom, és nincs nálam jobb, miért ne játsszak?

– Visszatérve a totóra: a siker után nem csábul el mégis a hétvégén? Például a magyar válogatottnak is fontos meccse lesz.

– Tudja mit, talán egy tippmixet mégis csak csinálok.