Bernina, Voralpen és Glacier – Vonattal Svájcban

Mint a gyerekek, szaladgálunk ablaktól ablakig, „ezt nézd, ezt nézd”, megtelik a telefon fotótárhelye. Svájc, a hegyei, a tavai… és a vonatjai. Az empirikus, helyszíni tapasztalat alapján a vonatozás felsorakozik az alpesi ország eddig megsüvegelt találmányai közé. Már az 1300-as években, akkor még csak kantonok laza szövetségeként, kinyilvánították, hogy politikailag semleges álláspontot foglalnak el a körülöttük zajló háborúkat illetően, aztán leszögezték azt is, ha hozzájuk viszi bárki a pénzét, biztonságban tudhatja. Ennyi, no meg az amúgy jól felszerelt katonaság, és a hegyek gyomrában rejtőző „pótország” elég is ahhoz, hogy sikeres ország szülessen.

Üljünk hát vonatra. Előrebocsátom, precíz szervezés és némi lemondás nélkül nem teljesíthető hézagmentesen a terv: három különleges, nem sima tömegközlekedésre szánt expresszvonaton járjuk be Kelet-Svájcot, magáért a vonatozás élményéért.

Kezdjük este fél kilenckor a budapesti Keleti pályaudvarnál, hálókocsis megoldással reggelre kelve Zürichben találjuk magunkat. (A kalauz egyben pincér és társalkodó, akivel a retró küllemű, s persze egy mozdulattal elrontott fekhelyek visszaalakításakor köthetünk barátságot. És ki aludt már 149 kilométeres sebességgel?) A zürichi főpályaudvaron azonnal átszállunk (képzeljék, késés nincs, ha kétpercnyi időt jeleznek érkezés-indulás között, akkor is el fogjuk érni a másikat!), Szt. Gallen felé. Onnan indul belemelegítéseként a zöld-krémszínű Voralpen ex­pressz, melynek a festői Luzern a végállomása. Összesen 125 kilométernyi útját 1940 óta teszi meg látványvonatként. (Azt is mindig észben kell tartani, itt nem pusztított a II. világháború, igaz, Svájc bankjai együttműködőnek bizonyultak: „A hét hat napján a németekkel dolgozunk, de a hetediken a szövetségesekért imádkozunk”, szólt az egykori mondás.) Nehéz nem elkalandozni: szóval Herisau előtt a Sitter viadukt lett volna az egyik látványosság, de azt épp felújítják 19,5 millió frankból, 2021-re lesz kész. A Ricken alagút 8 kilométer hosszú, mire kibukkanunk, elérjük a 20 ezer rózsa városát és a Zürichi-tó déli partjait. Később vethetünk egy pillantást Zug tavára és városára, ahol Nádas Péter fotóit őrzik. Bibereggnél csak 933 méter a Voralpen legmagasabb érintett pontja, előtte a hegyen Európa leghosszabb gyalogos függőhídja és forgókabinos sífelvonója. Hó épp alig, inkább szokatlan meleg (a csomagból egy hétig nem kerül elő a pulóver és a dzseki), a légkondicionált vonatok persze enyhítik a helyzetet. A Rigi hegyhez érve, ahol a világ legmeredekebb fogaskerekűje működik, befutunk Luzernbe. A sajtfondüt már az 1365-ben fából épült, 1993-ban leégett, de az eredeti pompájában újjáépített fedett Kapell­brücke (kápolnahíd) tövében esszük, Svájcban állomásozó családtaggal kiegészülve, persze magyar pincérrel társalogva.

Kora reggeli súrolófényekben veszünk búcsút a luzerni tótól, némi átszállás, s már az 1447 méter magasan fekvő Andermattban, szigorú hegyormok alatt, verőfényben reggelizünk, várva a Glacier expresszre. Befut, mi futunk a 7. kocsihoz, a kalauz átvezényelne, értetlenkedünk, nem oda szól a jegyünk, de csak menjenek, jobb lesz ott. S valóban, a plusz kocsi (rugalmas rábővítés, látva az utaslétszámot) szellős, hárman nyolc helyen ülünk, ez kell is, hisz mint mondtam, szaladunk ablaktól ablakig. Békebeli luxus veszi kezdetét, amint a vonat mozdonya a fogaskerekeken felküzdi magát 2000 méter magasra. A Glacier (gleccser) „a világ leglassúbb expresszvonata” címmel dicsekszik, 291 kilométeres szakasza Zermattban kezdődik, és Svájc legrégebbi városába, Churba tart. (Nyáron Davosig is elmegy.) Két felkapott síparadicsomot köt össze. A havasi gyopár logós Glacier expressz 1930-ban indult el először 70 meghívott utassal, mára 291 hídon, 91 alagúton, 7 völgyön halad keresztül. Ezalatt a Rajna szurdokvölgye kíséri, amely 150 gleccser vízét gyűjti össze. Nem is gondolnánk, hogy Európa tekintélyes folyója itt vidáman és sekélyen csobogva robog. Felette a például a Landerwasser viadukttal, amely, lássuk be, noha, a kanyarok miatt folyton látjuk „önmagunkat”, azért valószínűleg nem a vonatból mutatja legszebb arcát.

A vonat lassít, gyorsít, aszerint, hogy odakint milyen álmélkodásra való látvány fogadja az utast. Az ablakokat 2006-ban cserélték osztott panorámaablakra, hogy minél zavartalanabb legyen a kilátás. Például a 4478 méter magas Matternhorn hegyre, amely Zermattnál látható. Mi csak a képére formált damaszt szalvéta révén találkoztunk vele, lévén, hogy később szálltunk fel.

A szalvéta persze nem egymagában járt, kísérte a sajttál, paradicsompüré-narancsszósz kombinációjú lekvárral. (Isteni, itthon megcsináljuk, határoztuk el. Ja, míg el nem felejtem, khm, az étkezőkocsiban magyar séf főzött, tudtuk meg a színes bőrű, csupamosoly pincérlánytól.)

Az aranysárga sörök a Glacier két végállomásának főzdéiből valók, a kalauz szerint gleccservízből készülnek. Háát, nincs elég bajuk a fogyó gleccsereknek amúgy is?, hitetlenkedtünk, de erről később.

Churban a július végi este svájci specialitással telt. A kelkáposztába tekert tésztás-húsos töltelék nem hasonlít a mi töltött káposztánkra, nem került az első ötbe a kulináris bakancslistán. (A tiranói pesztós spagetti majd annál inkább.)

Korai ébredés az 1790-es évek óta vendégfogadó hotelben, pályaudvar, gyors kávé (ugye ne mondjam, hogy ott pécsi srác főzte a cappuccinót…). Vágányra áll a 2008 óta a világörökség részét képező Bernina ex­pressz, amely nevét az általa érintett, 2328 méter magas Bernina hágóról kapta. A hágó Európa egyik vízválasztója a Fekete-tenger és az Adria között. A vonat hajlított üvegű ablakain kinézve érzékelhetjük a 7 százalékos emelkedők, lejtők váltakozását, amit az Alpok legmagasabban fekvő adhéziós pályája szel át. (Az adhézió tapadást jelent kerék és vágány közt, ennél meredekebb viszonyok között már fogaskerék szükségeltetik.) A Berninán a pezsgőt választottuk, ami délelőtt tíz óra körül talán merésznek tűnik, de a látványhoz dukált az ünnepélyesség. A lavinaalagutakkal (féltető a pálya felett) tarkított, az önmaga alá kanyargó, hegybe fúródó útvonal pazar élménye minden igyekezet ellenére nem leírható. A vonat Alp Grümnél megáll tíz perce, hogy kiszállva bámulhassuk a sajnos alighanem haldokló Morteratsch gleccsert. A jégfolyót, melynek vize a Dunába, majd a Fekete-tengerbe jut, 1878-tól mérik, akkor még 8,6 kilométer hosszú volt, 2019-ben csupán 5,5 kilométer. A globális… és itt következhet az önmagunkra mutató emberi káromkodás. Az elkésett kétségbeesés jelképe, hogy a közelben lévő Diavolezza gleccsert május és október között gyapjútakaróval fedik, a Morteratsch ehhez túl nagy. (A vonat fütyül-sípol, mégis lemarad egy pár, elszelfizték az időt, már hiába tapad a vonathoz mellette szaladva a fiú. Tiranóban őrizték a jóindulatú utastársak a csomagjaikat, míg a következő vonattal megérkeztek.)

Az olasz határváros előtt minden kézben telefon: a brusiói spirálviadukton haladunk át. A szellemes kőépítmény 1908-ban készült el, 20 méteres szintkülönbséget, 7 százalékos lejtőt hidal át a kilenclyukú szárazföldi hídszerkezet, amely 140 méteres sugarú körben fordul önmaga alá. Több mint látványos, ahogy az is, hogy majdnem beleér a kezünk a Lago di Poschiavóba, oly közel megyünk hozzá. Tiranóban pedig az utcákon átaraszolva pöfögünk be a pályaudvarra, a svájcira. Pár óra múlva majd a rá merőlegesen épített, olasz felségjelű vasútállomásról folytatjuk az utat, Milánóba tartva, de immár hazafelé. Előtte még felbosszantunk egy pincért, hiszen a szieszta idején beesve esszük meg azt a bizonyos pesztós tésztát. A kisváros 1924 óta üzemelő híres fagyizójában vigasztalódunk, aztán indulás előtt még visszaszaladunk Svájcba a vasútállomás toalettjére (tudják, a svájci tisztaság, az tisztaság, pár méter távolság, de a pedantéria fényévnyi).

Tudom, szinte hallom az olvasói kérdést: és a költségek? De hát az ember ne tárgyakat, élményeket gyűjtsön, nemigaz?