Szállodai elhárítás

Zalában sem volt ez másként, legalábbis erre utal, hogy a szigoruantitkos. hu oldalon publikált - elismerten nem teljes - listán négy, vendéglátásban foglalkoztatott SZT-tiszt adatai is szerepelnek a megyéből.

Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából előkerült BM-nyilvántartások szolgálati adatai szerint közülük a legkorábban Jós Ferenc kezdte meg a hálózati tevékenységet, 407-es kóddal. A nagykanizsai születésű férfi 23 évesen, 1964-ben került a Zala Megyei Rendőr-főkapitányság állományába és 1970-ben szerelték le kérelmére, egészségügyi okból. Gimnáziumi érettségivel rendelkezett, franciául és németül beszélt, a Belügyminisztériumnak előbb alhadnagyként, majd hadnagyként dolgozott, a „fedőmunkahely” sorban pedig a „nagykanizsai szálloda, portás” adat szerepel.

Bár több helyen érdeklődtünk, Jós Ferencnek nem sikerült a nyomára bukkannunk. Biográfiája szerint 1961 és 1963 között Baranyában karhatalmista volt, majd a letenyei határállomáson szolgált, s itt „több olyan jelenségre figyelt fel, melyek állambiztonsági szempontból jelentősek. Új munkahelyén még nagyobb lehetősége van, hogy a beutazó kapitalista állampolgárok ellenőrzését mélyrehatóan végezze. Az objektumban dolgozó személyek bizalmát feltétlen meg kell szerezni” – írja róla az 1965-ben kelt minősítés, amit Juhász Sándor őrnagy készített és Szász Pál ezredes, osztályvezető hagyott jóvá.

Krauss Tamás (AV-7) Budapesten született 1946-ban, zalai kötődése csupán annyi, hogy adatlapja szerint a Hungária Szálloda és Éttermi Vállalat keszthelyi üzletigazgatójaként dolgozott a BM-nek. A Veszprém Megyei RFK III/IIa alosztályának operatív beosztottja lett 1971-ben, ám szolgálati jogviszonya a következő évben meg is szűnt: elhalálozott. Biográfiája azt írja: kitüntetéssel szerzett főiskolai diplomát, 1968-ban a belkereskedelmi miniszter tanulmányi érdemérmet adományozott neki, politikai munkát pedig 1960-tól, KISZ-tagságának kezdetétől végzett.

„Tulajdonságainál, politikai beállítottságánál és munkahelyi körülményeinél fogva, mint SZT-tiszt hathatósan segítheti munkánkat” – áll 1971-es jellemzésében. Beosztási illetménye 2100 forint volt.

 Szilágyi Gyula (AZ-20) adatlapján a következő információk szerepelnek: 1950- ben született Kerkateskándon, idegenforgalmi szakközépiskolát végzett, később Lovásziban élt, 1977-ben lett a Zala Megyei RFK III/II osztályának operatív beosztottja. ´80-ban hadnagy, ´84-ben főhadnagy lett, egy évvel később közbiztonsági érdeméremmel tüntették ki. 1978-ban és 1981-ben megrovást kapott – szolgálati fegyelem megsértéséért, majd jelentési kötelezettség elmulasztásáért. Okmánygyűjtőjében található önéletrajza szerint 1975-76-ban a rédicsi határállomáson pénzváltó volt az IBUSZ-nál, ezután került Zalakarosra. Fedőmunkahelye: Zala Megyei Idegenforgalmi Hivatal, Zalakarosi Kirendeltség, szállodai recepciós. Az idegenforgalmi elhárítás területén dolgozott, 1982-es minősítése hullámzónak ítélte SZT-tiszti teljesítményét.
Szilágyi Gyula információink szerint szintén nem él már.

Szennay Zoltán (AZ-22, adatlapján „i”-vel végződik a vezetékneve) jelenleg is idegenforgalmi területen dolgozik Nagykanizsán. A szigoruantitkos. hu-ra felkerült adatlapja szerint fedőmunkahelye a balatonföldvári Neptun szálló volt, ahol üzletvezetőként dolgozott. 1978-ban lett a Zala Megyei RFK III/II osztályának operatív beosztottja, kérelmére 1983. szeptember 30-án bocsátották el. Hadnagyi, majd főhadnagyi rendfokozatot szerzett.

Szennay Zoltánt (aki 2002 és 2006 között közéleti szerepet is vállalt, a kanizsai önkormányzat városfejlesztési és idegenforgalmi bizottságának külső tagja volt) a minap sikerült elérnünk telefonon. Kérdésünkre úgy válaszolt: ez egy epizód volt az életében, 3 évet töltött a rendszerben, és 28 éve kiszállt, sokat tehát nem tud mondani a történtekről, és különösebben nem is foglalkoztatja az ügy.

– ´78-´79-ben érkeztem Kanizsára, a Central szállóban dolgoztam, amikor megkerestek az egerszegi kapitányságról, és mondták, hogy információkat kérnek tőlem, illetve ehhez hivatalos formát is kell keríteni. Én ´82-ben elmentem a Balatonra, onnantól befejeztem.

– De az adatlapja szerint a földvári Neptun volt a fedőmunkahelye – jegyeztük meg.

– Ott már nem csináltam ilyesmit, én a zalaiakhoz tartoztam. Ebből nyilván nem olyan egyszerű kiszállni, ezért lehetett hosszabb át futási ideje a kiléptetésnek.

– Milyen munkával bízták meg Kanizsán? Tanulmányok szerint az idegenforgalmi elhárítás területén elsősorban konkrét célszemélyek megfigyelése volt a feladat. Tehát a tartótiszt megmondta önnek, kit kell ellenőriznie?

– Igen, ez úgy zajlott, hogy ha gyanús vendég, mondjuk osztrák, olasz vagy francia érkezett, akkor kértek róla útlevéladatokat, és kérdezték, csinálhat- e valamit, ami esetleg a Magyar Népköztársaság érdekei ellen való. Ha például valamelyik őr a laktanya tornyából azt látta, hogy egy osztrák autó többször elmegy a laktanya előtt, akkor arról érdeklődtek, fényképezhetett- e, kémkedhetett-e az illető. Én úgy gondolom, ez a munka az ország érdekét szolgálta – jelentette ki. Szennay Zoltán elmondta: túl gyakran nem kellett célszemélyeket figyelniük, hiszen akkortájt nem volt nagy a külföldi vendégforgalom. A jelentéseket írásban készítették.

 Kérdésünkre jelezte: nem tud róla, hogy különböző technológiákat, például telefon- vagy szobalehallgató-készülékeket használtak volna. Ehelyett azt kellett figyelniük, milyen gyakran jön-megy a vendég, ki érkezik hozzá, kivel tart kapcsolatot, idegesen viselkedik-e, tart-e magánál gyanús tárgyat. A weboldallal kapcsolatban úgy fogalmazott: ez az egész ügy egy humbug, hiszen a teljes lista 40-45 százalékát hozták most nyilvánosságra, és nagy részben az idegenforgalomban dolgozók adatai kerültek elő. Akik szállodai vonalon dolgoztak, azoktól időnként ilyeneket kérdeztek az elhárítástól, ez – szerinte – természetes volt. Hozzátette: bár ő 28 éve kiszállt, úgy gondolja, ez a mai napig így működhet.

– Az az alapvető különbség, hogy akkoriban egy diktatórikus hatalmi berendezkedés állambiztonságát kellett védeni, most pedig demokratikus rendszerben hozott törvények szabályozzák a nemzetbiztonsági szolgálatok működését – jegyeztük meg. – Én úgy látom, hogy amit akkoriban e téren tenni lehetett, morális értelemben is vállalható. A mai napig egyetértek azzal, hogy ha valaki olyan információkat akar az országból kijuttatni, ami nem tartozik rá, és ami esetleg az ország érdekeit sérti, az nem normális helyzet – válaszolta.

Mint mondta, elképzelhető, hogy valaki rosszindulatból, a körülötte élők bepiszkítása érdekében végzett ilyen feladatot, de az idegenforgalomban nem az volt a kérdés, ki tud a szomszédasszonyáról rosszat mondani, hanem az, hogy xy külföldi itt volt-e, nála más megjelent-e, és e kapcsolat járhatott-e veszéllyel.

– Eszerint tehát morális különbséget érez a belső elhárítás és a kémelhárítás között?

– Úgy vélem, ez szakmunka kellett, hogy legyen, de azt nem tudom, más hogyan végezte. Amit én tettem, azzal egyetértettem – adott választ. Megjegyezte: tisztának érzi magát, nem kell szemlesütve léteznie.

Adatlapján 1983-ban kelt minősítésének részlete is olvasható (Czernó Péter főhadnagy operatív tiszt készítette, dr. Márkus János őrnagy osztályvezető hagyta jóvá): a „jövőben fordítson nagyobb gondot jelentési kötelezettségének teljesítésére”.

– Ezek szerint nem voltak elégedettek a munkámmal – reagált Szennay Zoltán.

„Valami kis pénzt”

Szennay Zoltán elmondta: azért kérte elbocsátását, mert „önjáró típus”, így nehezen viselte a BM-fegyelmet, az utasítgatást. Külön kiképzést nem kapott, e munkához – mondta – elég volt a nyelvismeret, és az, hogy elfogadható információkat tudjon adni. Mikor arról érdeklődtünk, milyen előnyökkel járt e munka anyagi értelemben, úgy válaszolt: – Valami kis pénzt időnként hozott az az ember, de ez nem fizetés volt, inkább afféle pótlék. Tudomása szerint ez a bérszámfejtésében nem jelent meg. 

Szigorúan titkos - olvassa el dossziénk cikkeit! KLIKK IDE!