Virágot kapott a virágárus asszony

"Ha lánnyal lát, ne jöjjön oda az asztalhoz." Az intelem az öreg virágárus asszonynak szólt, saját fiától. Aztán másképp alakult.

Arany Horváth Zsuzsa

Megtiszteltetés, hogy a szakmában előttem járó idős pályatárs sosem felejt el számomra is postázni újabb és újabb könyveiből. Sőt, az alaposságáról, csendességéről, szívósságáról Zalában, Veszprémben, választott lakóhelyén, Keszthelyen is jól ismert Nemesbüki András írásait a Zalai Hírlap olvasói is ismerik. A szűkebb-tágabb világ eseményeire reagáló-reflektáló újságíró, ahogy annak lennie kell, soha nem akasztotta szegre a szakma jelképét, alapvető kellékét: a kíváncsiságot, az emberek iránti érdeklődését.

Nemrégiben fiával közösen jegyzett turisztikai jellegű kiadványáról ejtettünk szót, de faluregisztert is készített a bakonyi és Balaton környéki településeket számba véve.

De ez most valami más.

Bál a szőlőhegyen címmel fehér kötetet hozott a posta. Riportok, tárcák, novellák 1954-2009 szól az alcím. Az ember az évszámokra réved legelébb. Mi lehet az a fonal, ami összeköti az e két év közé szorított, fél évszázadnál is több időt? A hírlapírás, vagy akár az irodalom közben szinte alapjaiban alakult át, a koronként gyökeresen eltérő szemlélet a többnél is többször változott, a befogadókról, az olvasókról, pontosabban igényeikről nem is beszélve.

Nyilván a könyvbe lapozva találjuk meg az egyszerű, kézenfekvő választ: az emberek élete iránti gyógyíthatatlan érdeklődés, valamint a szülőhely, a gyerekkor, a múltba süllyedő hétköznapok szeretete az a gyémánttengely, amely Nemesbüki András tollát forgatja.

Így fér meg a lapok egymásutánján a pár korszakkal és berendezkedéssel korábbi fenyőtolvaj, aki saját fenyvesében oroz éjszaka, hogy próbára tegye a maga választotta őrt. Vagy a címadó írásból az olvasóig hallatszó, a szerző emlékezetében sosem halkuló muzsikaszó, mely a hajdani grófi szőlőskert földosztás utáni zsellérbálját édesítette meg, miközben hősünk a fák alatt, cipő nélkül sóvárgott a táncolók közé, mígnem bátyja kölcsönadta a családi lábbelit. A tollfosztás, a kenyérdagasztás, a szőlőőrzés, a szülői ház életképei is békésen sorjáznak egymás mellett, kibontva a dunántúli, balatoni kis falvak huszadik századi mindennapjait, azok olykor keserédes, máskor bájos hangulatával, de mindenképpen az író nosztalgikus, csendes fájdalmával átitatva. Amibe belefér néhány kórházi adoma, hírt adva az idő hozta nyavalyákról. Eltűnik egy világ, benne mindaz, ami tartást, tanultságot, neveltetést adott a történeteket papírra vetőnek. Szelíd konoksággal, a bensőséges magánszféra oltalma mögött a visszaemlékezőre óhatatlanul leselkedő érzelgősség csapdáját finoman kerülgetve bízza olvasóira önnön életének képeit. Például az apáét. Aki álombeli figuraként jön elénk hajdani nyúl- és madárrejtő, cserzett bőrű tarisznyáját keresve, hogy a fiú elmondhassa, azt a bátyja, ellenben ő a bicskát őrzi a felmenői hagyatékból.

Mielőtt a virágárus végképp hátralépne a múlt ködébe, Nemesbüki András a kedvünkért megállítja egy percre: a viharvert életű asszony rideg érzelmű fia mégiscsak vett egyszer egy csokrot az anyjának. Méghozzá egy lány jelenlétében, tőle magától. Ha a történet sosem történt meg, akkor is szép.