A szabadság élteti: Tiborcz Ivánnak olyan a zene, mint másnak az oxigén

A nagykanizsai Tiborcz családban kötelező volt a zenetanulás, a négy testvér legkisebbike, Iván hosszú ideig mégsem akart muzsikus lenni. A MAORT-telepen laktak, ahol kisgyermekként rendszeresen megbámulta a kukásokat, akik a szemétszállító autó oldalán ücsörögtek. Tetszett neki, ahogy két edény ürítése között ott lógatták a lábukat, s közben fensőbbséges közönnyel szemlélték a világot, az utcát. Fagylaltos is szeretett volna lenni; na, nem azért, mert a magas, fehér sipkás bácsi anynyi fagyit ehetett triciklijéből, amennyit csak akart, hanem mert szép hangú csengője volt.

- Ennek ellenére igazából 15 éves koromig nem gondoltam arra, hogy életvitelszerűen zenéljek. A bátyám, András „vitt a bűnbe” - mesélte. - Zongorázni tanultam, de ő azt mondta, legyek inkább fúvós, mert annak van jövője. A szaxofont választottam. Elvégeztem egy évet a jazz tanszakon, és 18 évesen úgy éreztem, nekem több szabadságra van szükségem annál, mint amit itthon kaphatok. Volt ugyanis egy zenekarunk, a Jazz GT, amivel versenyt nyertünk, és meghívtak minket egy svédországi jazztáborba. Persze, a hatóságok nem engedték ki a csapatot, ami mindenkinél kiverte a biztosítékot, de nálam a legjobban. Ekkor utáltam meg a Kádár-rendszert, amiben minden fordítva működött: míg más országokban a határőrök arra vigyáztak, hogy a nem kívánatos elemek ne jussanak be, addig a magyar határőrizet azt a feladatot kapta, hogy ne engedjenek ki senkit.

Disszidált, és elsőként Görögországba vitt az útja, ahol előbb hajón dolgozott rakodómunkásként. Csak kis ideig bírta pakolni a tűző napon felforrósodott gázpalackokat, másfél óra után felmondott, de a munkaadó korrektül kifizette. Ő pedig első külföldön keresett pénzéből beült a szemközti presszóba, kért egy ouzót, s nézte, hogy dolgoznak - immár volt - munkatársai.

Ez után egy családi szállodában mosogatott. A hallban állt egy letakart zongora, és egyszer megkérdezte a tulajokat, hogy ki lehet-e próbálni, attól kezdve minden este dupla gázsiért kellett klimpíroznia. Majd nagyon szép, 5 évig tartó időszak következett az életében: a szabadság hazája, Amerika. Az első évben keresztül-kasul utazta az USA-t, végül a New York állambeli Colored Musicians Clubban szaxofonozott négy teljes éven át. Talán még ma is ott lenne, ha egy magánügy miatt 25 évvel ezelőtt nem jön haza. Itthon ragadt végül, s visszatért szűkebb pátriájába, Nagykanizsára. Pontosabban mellé, a közeli Cserfő-hegyre, ahol a szôlôbirtokok ölelésében egy vérbeli jazzkocsmát alakított ki. Ez, illetve a közvetlen környezet ad otthont azóta évről évre a térség legnívósabb fesztiváljának, a JazzLandnek. Idén sem lesz ez másként, július 19-én,20-án és 21-én újra szól a jazz a hegyen.

- A jazz az életet jelenti, ami másnak az oxigén, az nekem a zene – árulta el Iván, aki eredendôen szaxofonosnak tartja magát, bár egyre szívesebben játszik zongorán. - Nemcsak zenélek (péntekenként a triómmal örömzenét csinálunk Cserfőn), hanem jazzelméletet is oktatok: már sok fiatal tehetség került ki a kezeim alól. Hogy meddig akarom csinálni? Ameddig csak lehet. Reményeim szerint a sírig. Ahhoz viszont tényleg jobb a zongora, mert azon még 110 évesen is lehet játszani. Ellentétben a szaxofonnal, amihez tüdő is kell...