Árvasors a Nagy Háborúban

Az első világháború során katonai szolgálatot teljesítő családfő megrokkanása vagy rosszabb esetben hősi halála következtében nehezebb sorba jutott családokon, a hadiárvák, hadiözvegyek és munkaképtelen eltartott hozzátartozók nehéz sorsán az állam központilag szabályozott járadékszolgáltatással igyekezett enyhíteni. Kezdetben az Országos Hadsegélyező Bizottság, majd az 1917-től életre hívott Országos Hadigondozó Hivatal pártfogolta a háború elesettjeit. A pénzellátást a Honvédelmi Minisztérium Hadsegélyezési Hadosztálya biztosította, és a települési körjegyzőségek bevonása és közreműködése nyomán jutott el a hadigondozottakhoz.

A szociális támogatás egyik legfontosabb pillére a hadisegély volt. Hadisegélyt minden berukkolt családfő után igényelhettek, ám a kifizetett összeg meglehetősen alacsony volt, megélni belőle még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett. Dénes Imre zalatárnoki hadba vonult katona idős és gondozásra szoruló édesanyja 1916. szeptember 30-ig mindössze napi 35 fillér hadisegélyt kapott, ami ez idő tájt nagyjából két tojás árával megegyező jövedelemnek számított. Az orokláni Fitos Károly két gyermeke után járó illetményt úgyszintén szégyenletesen csekély, napi 80 fillérben állapították meg. Alkalmanként előfordult, hogy a hadiszolgálatot ellátó katona családja külön támogatás igénylésére kényszerült, és várandósság, szoptatás, súlyos betegség, baleset vagy elemi csapás esetén rendkívüli hadisegélyben részesült.

Itt még együtt a család. Az orokláni Varga Mihály népfelkelő gyalogos 1917. augusztus 30-án bekövetkezett hősi halálával nyolc kiskorú gyermeke vetődött árvasorba
Fotó: A szerző archívuma

Ugyancsak rendelet szabályozta az eltűnt vagy hősi halált halt katona eltartottjai, az özvegy és az árvák után folyósított illetményeket. 1916-ban egy elesett vagy eltűnt katona feleségét pótlékkal együtt évi 108 korona özvegyi nyugdíj, 96 korona segély, gyermekeit pedig fejenként 48 korona nevelési járulék illette. A nyugdíj és a pótlék özvegysége idejére, a segély vagyontalansága és keresetképtelensége időtartamára, míg a nevelési járulék a kiskorú 16 esztendős koráig járt a gondviselőnek. A munkaképtelenséget minden esztendő végén orvosi bizonyítvánnyal kellett alátámasztania a kedvezményezettnek. Sipos Károlyné 30 éves hadiözvegyet súlyos és gyakori fulladási rohamokkal járó golyva (strúma) kínozta. Státuszát és a további kedvezmények utáni jogosultságát egy ízben dr. Székely József novai járásorvos 1915. október 19-én kelt szakvéleményével igazolta.

A pénzsegélyek helyi kezelése esetenként visszaélésekre vagy ebből fakadó furcsa jelenetekre szolgáltatott okot. Egy korabeli akta szerint Király Istvánné Győrfy Terézia férje - 1915. július 13-án az eperjesi járványkórházban bekövetkezett - hősi halála után fogyatkozás nélkül kapta az özvegyi és gyermeknevelési díjakat, amelyek folyósítását 1916 tavaszán váratlanul beszüntették. Nem sokkal ez után felháborodott hangvételű levél érkezett Tárnokról a honvédelmi minisztériumba. Az archaikus betűvetéssel írt kérvényben azzal vádolták Beznicza Péter zalatárnoki körjegyzőt, hogy saját hatáskörében önkényesen vonta meg a mélyszegénységben élő asszony járandóságait. Talán azért, mert szerencsétlen férjem a harctéren a hazájáért elesett? - szegezte Hazay Samu hadügyminiszter mellének a jogosnak tűnő kérdést a felháborodott levélíró. A további vizsgálat során azonban kiderült, hogy a levelet nem is az érintett hadiözvegy írta, amit később a jegyzőségre beidézett megszeppent asszony - mivel analfabéta volt - kezének kereszt vonásával erősített meg. Az ügy lezárta után a helyi nótárius némiképp megelégedve dőlt hátra, és így kommentálta az esetet a főszolgabírónak: Özvegy Király Istvánnéval felvett jegyzőkönyvet felterjesztem és jelentem, hogy mindenféle elképzelhetetlen dolgokkal szaporodik a hatóság dolga .

A háborús veszteségek eredményeként Zalatárnokon és a tárnoki körjegyzőséghez tartozó Oroklán, Vakola és Szentkozmadombja kisközségekben 32 hadiözvegyet és több mint 70 hadiárvát tartottak számon. Köztük is az orokláni Varga família volt a legnépesebb. A kenyérkereső családfő, Varga Mihály népfelkelő gyalogos 1917. augusztus 30-án bekövetkezett hősi halálával nyolc kiskorú gyermeke - hét fia és egy lánya - vetődött árvasorba.

Az árvák elhelyezését és a törvényes gondnok kirendelését az illetékes árvaszék felügyelte. Legnagyobb részük valójában félárva volt, így az ő életük ugyanabban a szociális környezetben - igaz már édesapjuk nélkül -, az anya gyámsága alatt folytatódott.

Sokkal keserűbb sors jutott annak a gyermeknek osztályrészül, akinek mindkét szülője elhalálozott, és teljes árvaságra jutott. A fentebb említett Fitos Károly két kiskorú leány édesapja, fiatal özvegyemberként vonult be katonának a m. kir. 20. honvéd gyalogezredhez. 1915 tavaszán azonban olyan súlyos tüdőbetegségbe esett, hogy kisvártatva ő is eltávozott az élők sorából. Rövidesen (a hagyatéki eljárást követően) lányait elszakították egymástól, és a testvérek - külön-külön - a legközelebbi rokonoknál nyertek ideiglenes elhelyezést. Az ötesztendős Juliannát az elhalt katona Nagykikindán élő fivére, Fitos János csendőr őrmester vette magához, míg a hároméves Máriáról anyai nagyapja, Balogh Károly gondoskodott. Tárnokon a tizenegyedik életévében járó Tóth T. Ferenc került teljes árvaságra. Szülőanyját még a háború előtt veszítette el, apja 1918 nyarán olasz földön, a Montellón vívott rettenetes ütközetben maradt a csatatéren. A családfő ugyan korábban másodszor is megnősült, ám nevelőanyja olyan mostohán bánt a fiúval, hogy apja hősi halálát követően inkább anyai rokonaihoz menekült Barlahidára, ahol távol otthonától, de mégis családiasabb légkörben élhette tovább szülőtlenné vált gyermekéveit...