Pompeji: Fejlett társadalom, pezsgő közösségi élet nyomait konzerválta a tragédia

Tudom, kicsit kegyetlenül hangzanak a fentiek, főleg a 2100 évvel ezelőtt ott élőkkel szemben. De ha nem tör ki a Vezúv időszámításunk szerint 79. augusztus 24-én reggel, akkor valószínűleg kevésbé emelkedne ki Pompeji és Herculaneum a rengeteg kihagyhatatlan ókori itáliai hely közül. Bár a nápolyi vulkán pusztította el mindkettőt, más-más módon tette.

Aznap a 10 kilométerre fekvő Pompeji felé fújt a szél, a kilövellő kőtörmelék és hamu hat óra alatt 8 méter mélyre temette a 20 ezer lakosú várost. Vastag hamuréteg és az apró kövek (lapillik) szüntelenül hulló zápora zúdult rájuk órákon át. (Ezért hiába bújtak a pincékbe, onnan nem tudtak többé kijönni.)

Ilyen Pompeji kétezer évvel ezelőtti főtere jelenleg. Mögötte éppen párafelhőbe bújik a mindig fenyegető Vezúv. (Utoljára 1944-ben füstölgött, de sose tudni...)

Az akkor 4000 lakost számláló Herculaneum azonban csak pár kilométerre, északnyugatra, korábbi lávalejtőkre épült, így a második hullámban lecsapó (előbb a Vezúv teteje robbant le, csak utána ömlött a láva) 400 fokos, 25 méternyi piroklasztikus anyag szinte tökéletesen konzerválta az épületeket, mivel a hő kivonta a nedvességet a szerves anyagokból. Addig viszont volt némi idő a kikötőbe rohanva hajókkal elmenekülni. Kevesebb emberáldozat, jobb állapotban megmaradt házak.

Tehát Pompeji minden tekintetben többet szenvedett. A 66 hektár terület ma a világ legnagyobb ismert összefüggő romvárosa, amely igencsak fejlett társadalom, kereskedelem, gazdaság, valamint az élénk, pezsgő közösségi hétköznapi élet ezer színét mutatja meg. A gondosan tervezett, rácsos utcaszerkezetet járva látjuk a nagy kőlapokkal burkolt utakat, amit a szekerek használtak, a járókelőknek járdákat alakítottak ki, az átkelés könnyítése érdekében pedig nagy kődarabokat fektettek le keresztbe az úttesten. A turista vidáman ugrabugrál az ókori „zebrán", mígnem megpillantja az egyiken az útbaigazító képet: erre menj, ha a bordélyt keresed. (A fantáziára bízom, mit formáz a kőbe vésett nyíl.)

Herculaneum néhai mozaikdíszítésű palotáira látunk rá, a domboldal szélén fent pedig a XXI. századi lakótelepi negyed mutatja magát. Fotó: A szerző

A város számára a szükséges vízmennyiséget a Sarno folyóból s a Vezúv forrásaiból tudták biztosítani, amit földalatti ciszternákban gyűjtöttek össze. A kutakat néhol 35 méter mélyre kellett fúrni. Felettük az utcai márványmedencék még a vízvételezéskor odatámaszkodók kéznyomát is őrzik, sejthető, hányszor jártak arra 2100 éve és régebben. Pompeji és környéke egyébként kedvenc üdülőhely volt, erről tanúskodnak a feltárt villák. Nagy dilemma itt is, hogy mi őrzendő: az ókori falakat tegyék láthatóvá, vagy a föléjük épült barokk villákat.

Pompeji megtalálása regénybe illő: 1600 év mély csend után a 17. században a Sarno szabályozása során bukkantak az első falmaradványokra. 1748. április 6-án kezdték hivatalosan az ásatásokat Alcubierre spanyol mérnök vezetésével, akinek nevéhez fűződik Herculaneum 1738-as felfedezése is.

Az első nagyobb kiásott épület a nagy színház, Ízisz temploma, a Herculaneumi kapu és a Diomédész-villa volt. Mostanra a város közel kétharmadát láthatóvá tették.

Ha Nápolyba visszatérve az ellenkező irányba indulunk, Ercolanóba érünk. A város a nevét Herkulesről kapta, aki a legenda szerint az alapítója volt. Az épületek rendkívül jó állapota annak is köszönhető, hogy amikor a szélirány megváltozott és a hamuzápor elérte, az épületeket már feltöltötte piroklasztikus ár, így a tetők nem szakadtak be, a vastag tufaréteg pedig légmentesen elzárta Herculaneumot. Ottjártunkkor éppen a nápolyi iskolásoknak tartottak történelemórát a helyszínen. Vaktérképpel járták az átriumos palotákat, amelyekben még az elszenesedett fa tolóajtók is a helyükön állnak.

Nem kétséges, rengeteg látnivaló szunnyad még az irdatlan rétegek alatt. Pompejiben, mint az idegenvezetőtől megtudtuk, küzdenek, hogy a kevés kormányzati támogatásból a lehető legtöbbet kihozzák az ókori város további pusztulásának elkerülése érdekében. Ezzel szemben Herculaneum a sikeres világörökségvédelmi programok egyik mintapéldája. Költséghatékony módon védik az épületek tetőszerkezetét, reaktiválják a római kori csatornarendszereket, így el tudják vezetni a másutt komoly problémákat okozó esővizet.

Az európai történelem és a legnagyobb természeti katasztrófa találkozási pontjain

Olaszország – Mivel a két, – profánul szólva – pórul járt város közül Pompejit sokkal jobban ismeri az utazó, a herculaneumi ásatások kezdetét és mai helyzetét tekintjük át az internetes információk alapján.

A középkorban a Resina nevű városka (amelyet 1969 óta hívnak Ercolanonak) részben Herculaneum maradványaira épült. Már a 16. században találtak szobrokat és feliratokat, majd 1710-ben egy földműves kútásás közben a herculaneumi színház romjaira bukkant. A területet Emanuel-Maurice von Lothringen, Elboeuf hercege vásárolta meg, aki az osztrák hadsereg tisztjeként Nápolyban állomásozott. Saját költségére ásatott, ennek során kilenc szobrot talált.

A módszeres ásatások 1738-ban kezdődtek. A III. Károly spanyol király támogatásával megjelent részletes kiadvány, a Le Antichita di Ercolano, a korlátozott példányszám ellenére nagy hatással volt a kezdődő klasszicizmusra. A 18. század végén herculaneumi motívumok jelentek meg a kor belsőépítészetében, kezdve a freskóktól a háromlábú asztalokon át a füstölőkig és teáscsészékig.

Az eltakarítás magas költségei miatt a munkálatok több ízben is elakadtak. 1924-ben Amadeo Maiuri vezetésével kezdődött egy újabb ásatási szakasz, amely kis megszakításokkal jelenleg is folytatódik. 1942-re a ma látható régészeti parkot már teljesen feltárták és restaurálták.

A 20. század utolsó két évtizedében a park déli oldalán és a tengerpart mentén végeztek feltárási munkálatokat. Itt 12 helyiséget fedeztek fel, melyek boltíves tetőszerkezete arra enged következtetni, hogy egy hajógyár részei voltak. A Vezúv kitörése idején a lakosság egy része ide menekült. Itt találták 250 különböző nemű, életkorú és társadalmi helyzetű ember holttestét.