Gida, a szorgos hangya

– Nagykanizsán a Rózsa utca 21. és a Kazanlak körtér 7 közötti játszótéren nyaranta 15–25 fős bújócska partikat szerveztünk a srácokkal – kezdte Daróczi János. – Olyan nagy sikerük volt, hogy a közeli háztömbökből is a csodájukra jártak. Egy ilyen összejövetelen a jó bújóhelyet kínáló hatalmas fa tövében leltem rá egy faragott baseballütőre. Megpróbáltuk modellezni a felállást, mondani sem kell, szerencsétlenkedtünk rendesen. Dobtam, a másik elütötte a teniszlabdát, egy fogóként szerepelt, a többiek futottak – olykor persze össze-vissza.

Gida a felszerelésével: kesztyű, labda és baseballütő az elengedhetetlen kellékek. Gyakorta hazautazik, de menyasszonyával Németországban maradna. Fotó: Gergely Szilárd

A gyerekek szórakoztató próbálkozásait az ablakból figyelte Simonics Szabolcs, aki az 1990-es években a kanizsai Ants (Hangyák) baseballcsapatát erősítette. Aztán egyszer lement a térre és röviden elmagyarázta a szabályokat, felvázolta a játékosok szerepét és levezényelte a speciális „grundbaseballt”.

– A lelkesedésünk határtalan volt, a ház elé jártunk edzésekre – emlékezett vissza János. – Ekkortájt kaphattam a Gida becenevet, talán azért, mert olyan kis vékonyka voltam. Annak idején sok élményt okozott a baseball ott a fűvön, sokat nevettünk, élveztük minden pillantát. Előfordult, hogy a teret szegélyező járda számított a kerítésnek, tehát, ha valaki annál messzebbre ütött, az baseball nyelven szólva hazafutást jelentett. A teniszlabdával képtelenség volt addig elütni, de egyszer olyan jó szögben találtam el a labdát, hogy egy harmadik emeleti parabolaantenna bánta.

A fiatalok egész nyáron át tartó lelkesedését látva a mentoruk kiválasztotta a legügyesebbet – Daróczit –, akit elvitt az Ants edzésére.

– Amikor elmeséltem a fantasztikus edzésélményt a többieknek, a következő alkalomra mindenki baseballozni akart – mosolygott János. – A kezdeti lelkesedés után többen lemorzsolódtak. Nekem viszont a mai napig boldogság, ha bemelegítésnél jó messzire el tudom dobni a labdát. Ezenkívül szórakoztató elkapni egy fly-t, vagyis repülő labdát, ami szép nagy ívet ír le az égen és ki kell kalkulálni hova esik. Izgalmas a rolling is, ami a földön, a fűcsomókon pattogó labdát jelenti, és ugyancsak kiszámíthatatlan.

Daróczi sport iránti alázatával, kivételes szorgalmával és a tehetségével hamar kivívta edzői elismerését, ezért 15 évesen az utánpótlás mellett már játszott az első-, és másodosztályú csapatban. Sőt sokszor a nemzetközi interliga küzdelmekben is dobott. Mint elmondta: lehet, hogy sokan furcsállták, de neki a világ legtermészetesebb dolga az volt, hogy hétvégente a Hangyákkal lépett pályára. Ráadásul jó társaság talált egymásra: a meccsek után gyakran söröztek, jól esett a finom zsíros kenyér is, lila hagymával és pirospaprikával. Nem hiányzott a másfajta szórakozás. Tinédzserként egyébként bekerült egy breaktáncos csapatba is, és néhány évig pörgött fejen, ám mivel az edzők nem nézték jó szemmel, abbahagyta.

– Mindennél többet jelentett a baseball, ezért nem kockáztattam – mondja. – Utánpótlásban kétszer, míg a felnőttek között – ám még fiatalon – választottak meg az év legjobb játékosának, az elismerés felemelő volt. Persze nem a díjak motiváltak, hanem a baseball, a játék öröme. Csodálatos éveket töltöttem Kanizsán, ezt bizonyítja, hogy az élvonalbeli csapattal kétszer is bajnoki címet ünnepelhettem, az interligában is kiváló mérkőzéseken léphettem pályára.

A kanizsai Hangyák kötelékében. Fotó: Szakony Attila

Az Atomics kék mezében. Fotó: Widmann

A Hangyák munkáját, az edzéseket már az 1989-es klubalapítástól kezdve japán tanárok segítették, ezért Daróczi János – érthetően – a távoli szigetországba vágyott. Mint elárulta: a külföldi karrier építés lehetősége mindig a szeme előtt lebegett, ám sokáig csak elérhetetlen álomnak tűnt.

– Egészen egy nagykovácsiban megtartott edzőtáborig, amit ismert amerikai játékosmegfigyelők is láttak – mesélt tovább Gida. – A tengerentúlra anyagilag megterhelő lett volna kijutni, ezt nem tudtam vállalni, így inkább Európa mellett döntöttem: az olaszországi Riminibe irányítottak át, ahol különféle osztályokban szereplő német csapatok tartottak felkészülést. A tábor végén több alsóbb osztályokba tartozó csapattól is kaptam ajánlatot, de vártam az igazira: egy élvonalbeli szerződésre.

Két héttel később megérkezett a Neuenburg Atomics ajánlata, ők akkor még az első osztályban vitézkedtek. A fiatalember azonnal nem tudott csatasorba állni, de a megállapodás szerint a következő idényt már kint töltötte – igaz az Atomics időközben kiesett az élvonalból ezért csak a Bundesliga második vonalába írhatott alá.

– Így sem bántam, jobb lassan kezdeni, mint gyorsan és pofára esni – mosolygott. – Eléggé kalandos időszakon vagyunk túl a csapattal, hisz amikor odakerültem harmadik helyen végeztünk. Itt jön a csavar, az első helyezettnek volt élvonalbeli gárdája, így visszalépett, a második pedig anyagi megfontolásból nem vállalta a feljutást, így bennünket ért a megtiszteltetés. De a csoda nem tartott sokáig, az év végén kiestünk, azóta ismét a másodosztályban harcolunk.

Daróczi János jól érzi magát az német városkában, s a baseball mellett egy optikai üzemben vállalt munkát, orvosi műszerek lencséit csiszolja. Közben a menyasszonyával az esküvőt tervezgetik, hisz mint elmondta: a jövőjére is kell gondolnia, és úgy látja, jelenleg jó az a szint, ahol most van.

Magyar baseball?

Benedek Bálint

Nagykanizsához képest a németországi Neuenburg kisváros, alig több, mint 12 ezren lakják. Ehhez képest virágzik a sportélet, a Bundesligában szereplő baseball mellett kézilabdát, kosárlabdát, labdarúgást és teniszt is választhatnak a fiatalok. Az utánpótlásképzésre nagy hangsúlyt fektetnek, és ehhez megvannak a színvonalas sportlétesítményeik.

Daróczi János szerint az Atomics nem a legjobb klub az országban, de a baseballpályán a gyep olyan, mintha lézerrel nyírnák. A stadiont is speciálisan a sportág sajátosságainak megfelelően építették, a kiszolgáló épületek kifogástalan állapotban és felszereltséggel várják a játékosokat. Nem túl szerencsés összehasonlítani a gazdag nyugati viszonyokat, a magyar helyzettel, ám mégis eléggé elkeserítő, ami a baseballal történt az elmúlt néhány évben. A kanizsaiak az amatőr baseball NB I-es pontvadászatban bő tíz év alatt szinte mindent elértek, amit csak lehetett, számos bajnoki cím és kupagyőzelem szerepel a nevük mellett. Most az NB II-ben próbálnak érvényesülni, pedig a Thúry-sporttelepen uralkodó körülmények koránt sem ideálisak. A mai napig a játékosok gondozzák a pályát, az öltözőjük olyan romos, hogy életveszély belépni. Ilyen feltételek mellett nehéz lelkesnek maradni. A rutinos baseballozók mellett csak néhány fiatal tartott ki a Hangyáknál. Időközben a városi támogatás összege is csökkent, így a közeljövőben esély sincs a javulásra. Ráadásul néhány nagyhírű klub is bedobta a törülközőt, a nemzetközi szereplést finanszírozni komoly pluszköltséggel jár.

Kijelenthető: kivérzett a magyar baseball. Ehhez a csábító külföldi lehetőségek is hozzájárultak, a magyar élvonalból sokan külföldre igazoltak, és a legszomorúbb, hogy visszatérni már egyikük sem szeretne.