Lenni…

Előveszem a mobilomat a zsebemből, és elindítok egy, a hangulatomhoz illő lejátszási listát, majdnem maximum hangerőn. Felhúzom a kabátom cipzárját, és egyedül a nyakamba veszem a várost.

Miért is csinálom mindezt? Jó kérdés. Talán menekülni akarok a saját gondolataim elől és kiszellőztetni a fejem. Az utcák kihaltak, ép lélek sincs. Nem kifejezetten ajánlott egy tizenhat éves lánynak egyedül mászkálnia éjféltájt. Ráadásul félek is a sötétben.

Valahogy ez a kis esti séta mégis megnyugtat. Felidézek magamban egypár kedves nyári emléket, és sóhajtok, mert nem görgethetem vissza az idő kerekét. Hiányzik a gondtalanság, a barátokkal töltött idő, a hajnalig elhúzódó beszélgetések és nevetések, a nyár érzése.

Egy játszótérre érve lehuppanok az öreg, kopott hintára, és csak bámulom az eget, pontosabban a csillagokat. Nem is hittem volna, hogy a csönd és a magány ennyire jól tud esni. Minden olyan nyugodt, csak a hinta nyikorog alattam. Fantasztikus érzés végre kiszakadni a zűrös hétköznapokból, és behunyt szemmel, felhúzott térddel csak lenni. Lenni és töprengeni. Nem rágódni semmin. Nagy levegőt venni, és elengedni minden negatív érzést. Talán ez a „vidám melankólia”.