2019.12.05. 07:00
Van-e élet a tánc után?
Van olyan, hogy el kell szakadnunk egy dologtól, amit szeretünk. Nem akarjuk, de muszáj. Ezer oka lehet: egy sérülés, időhiány, pénz vagy a család. Nekem ezt a tánc abbahagyásával kellett megélnem. Négyéves korom óta jártam, így az életem részévé vált. Egy csipőgyulladásból, amikor azt mondták, hogy nincs sok esélyem újra járni, csodával határos módon felépültem, a szüleim pedig beírattak egy tánciskolába. A sors iróniája, hogy egy sérülés miatt kezdtem el, majd amiatt is fejeztem be.
Megszokott volt számomra délutánonként edzésre menni heti kétszer. Igaz, voltak nehéz napok, amikor fáradt voltam, vagy fájt valamim, de nagyrészt hatalmas kikapcsolódást jelentett. Egy-két óra kiszakadást a szürke mindennapokból. Életre szóló barátságok születtek a csapattársaimmal. A csapatszellem összehozott minket, hiszen a felkészülés alatt és a színpadon is egymásra voltunk utalva. Ha valaki elrontotta, az egész csapat szenvedett miatta, ha valaki rosszul kapta el egy dobásból a másikat, sérüléssel végződött. Így hát a bizalom és a szeretet létfontosságú volt köztünk.
Nagyon hiányzik nekem mindez. Néha be szeretnék menni, csak egy edzésre, el szeretnék menni a versenyekre, szurkolni a többieknek. Viszont – mint említettem az elején – egy sérülés közbeszólt. Nyitott gerinccel születtem, amit csak most fedeztek fel. Hatalmas fájdalommal jár, megerőltetni pedig tilos. Az orvosom azonnal eltiltott, de év közben nem hagyhattam magára a csapatot, így csak most fejeztem be.
Tizenkét csodás év áll mögöttem a táncot illetően. Szerintem ez az egyik legszebb sport, és örülök, hogy részem volt benne. Van olyan, hogy el kell szakadnunk attól, amit szeretünk, de az emlékeinket nem veheti el senki, és ez vihet előre új célok felé.
