Generációk óta ugyanaz a cél (jegyzet)

Tizenhét évesen vándorol ki, csakúgy, mint amazok, s 1864-ben már együtt harcolnak Észak és Dél polgárháborújában. A háború után a sajtószabadság iránti olthatatlan vágy vezérli – éppen az, amit ´48 magyar hősei is oly nagyon áhítottak. Missouriban, St. Louis-ban telepedett le, és a Westliche Post című napilapnál kezdett újságírói karrierbe, immár Joseph Pulitzerként. Belépett a republikánus pártba, közgyűlési képviselő lett, majd 3000 dollárért megvásárolta az újságot, ahol dolgozott. Aztán vett még egyet, a St. Louis Dispatch-ot, s a kettőből egy lapot „csinált”: ebben formálta meg először azt a szerepet, ami végül meghozta számára a hírnevet és az elismerést. Ő lett a kisemberek szószólója. A Pulitzer-díj atyja jóval a kora előtt járt. A kisemberek problémája, a nép hangjának közvetítése a legfontosabb küldetés egy újságíró számára napjainkban is – nekünk, magyaroknak a rendszerváltás óta különösen. A szebb jövő reményében ezt a fajta törekvést, a szellem szabadságáért vállvetve vívott küzdelmet akkor még valamiféle konszenzus övezte, a politika majdhogynem partnerként tekintett a médiumokra, hiszen a cél közös volt. Azóta viszont sajnos, el kell ismernünk, sokat romlott a helyzet. Ahogy múlnak az évek és egyre távolabb kerülünk 1989 tiszta eszméjétől, úgy válik mind nehezebbé a sajtó munkája. A kritikát nehezen viselő közszereplők, elvakult pártkatonák egyre gyakrabban igyekeznek elzárni az információs csatornákat. Mintha azt üzennék: két választás között az állampolgárt ne érdekelje, mit, hogyan és legfőképpen miből tesznek. Vajon Pulitzer ma mit mondana? És Petőfi?