Egy kötetben a tudós pap kevéssé ismert tanulmányai

Legismertebb ebbéli munkája a híres Kiskanizsai Szótár, ami ha nem is kötelező, de máig ajánlott olvasmány a magyar szakos tanárképzésben. Az Együtt Kiskanizsáért Egyesület most összegyűjtve kiadta Dr. Markó Imre Lehel válogatott néprajzi és nyelvészeti tanulmányait. Az ünnepélyes bemutatóra a múlt héten került sor a Thúry György Múzeum szervezésében.

– Markó Imre Lehel 1951 és 55 között volt Kiskanizsa plébánosa – bocsátotta előre Horváth Jánosné, a Markó Imre Lehel Válogatott Néprajzi és Nyelvészeti Tanulmányai című kötetet kiadó Együtt Kiskanizsáért Egyesület elnöke. – A ferencesek a hívekkel karöltve építették fel rendházukat a kiskanizsai templom mellett. 1951-ben Kiskanizsa búcsúnapjára, a Sarlós Boldogasszony-ünnepre tervezték a felszentelését, ám erre már nem kerülhetett sor, mert tavasszal a kommunista államhatalom elűzte a ferenceseket és a többi szerzetesrendet. A rendházba civileket költöztettek, a papság pedig a jóindulatú híveknél kapott szállást és ellátást. Bencés szerzetesként így került kis kitérőkkel Markó Imre Lehel is Pannonhalmáról a kiskanizsai Bagonyai-családhoz, akik nagy szeretettel fogadták a városrész új papját.

Horváth Jánosné Németh József nyugalmazott múzeumigazgató-irodalomtörténésszel beszélget a könyv bemutatóján

Horváth Jánosné azt is elmondta: az atya nagyon hamar megszerette a dolgos kiskanizsai népet, és rövid idő múlva szinte már együtt élt velük, közvetlen közelről látta mindennapjaikat.

– A nyelvészet iránt elkötelezett tudós pap rendkívüli módon feltalálta magát ebben a népi, falusias környezetben – folytatta. – Lejegyezte a helyi nyelvjárás szavait, több ezer szócikkről beszélünk. Ez óriási mennyiségű kutatómunkát feltételez. Az általa feltárt információkat a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak és a Néprajzi Múzeumnak továbbította. Ugyanis nem csak szakterületével, a nyelvészettel foglalkozott, hanem a néprajzzal is. Ennek köszönhetően tanulmányaiból megtudhatjuk azt is, hogyan játszottak abban az időben a kiskanizsai gyerekek, megismerhetjük a durrogatót, a nyírfasípot, a karikázást, a tollas krumplit, az apacsozást, vagy a fűsümuzsikát. Lejegyezte a hónapok jelentős napjaihoz kapcsolódó népi hiedelmeket is. Így például május 4.-hez, Flórián napjához a következőt, természetesen, a tájnyelv jellegzetességeivel, a kiejtésbeli módosulásokkal együtt: „Tüzvész ellen védi a falut. Fogadott ünnep. Valamikó nat tüzvész vót, hatfanhadba, a zegész Rác ucca löégett." Taglalja továbbá a nevezetes napok étkezési szokásait, a karácsonyi népi hagyományokat és a szőlőműveléshez kapcsolódó fogalmakat, kifejezéseket is. De nem csak Kiskanizsán alkotott maradandót, hanem elvégezte egész Zala, Somogy, Vas, Baranya, Tolna, Komárom és Veszprém megye földrajzi neveinek összegyűjtését és ellenőrzését.

Az Együtt Kiskanizsáért Egyesület elnökének volt szerencséje személyesen is ismerni az atyát, így meg tudja rajzolni arcélét.

– Én még nála lehettem elsőáldozó – idézte fel. – Emlékszem rá, hogy amikor az elsőáldozási szentmisét követően a hagyományos szeretetvendégségre, az agapéra került sor, ott mindenkivel barátságos, kedves és mosolygós volt, szülőkkel, illetve gyerekekkel egyaránt. Rendkívüli műveltséggel rendelkezett: latinból diplomázott, de emellett görögül, olaszul, németül, spanyolul és franciául is beszélt. Továbbá tréfásan azt szokta mondani: „Az angolt nem beszélem, de értem." Amúgy soha nem kérkedett hihetetlen nagy tudásával, nem használta a doktori címét sem és szerényen elhallgatta kitüntetéseit, akadémiai jutalmát, a Magyar Nyelvtudományi Társaság Csűry Bálint Emlékérmét, a Pais Dezső-díjat és azt is, hogy pappá szentelésének 50. évfordulója alkalmából 1994-ben a Szentatya neki és bencés évfolyamtársainak elküldte pápai áldását.

A könyv előszavát a decemberben elhunyt nagykanizsai nyelvészprofesszor, dr. Ördög Ferenc írta, aki közös kutatásokban is részt vett az atyával. Továbbá elvállalta a könyv szerkesztésének nemes feladatát is.

– S hogy miért jelentettük meg a kötetet? – kérdezett vissza Horváth Jánosné, aki több, máshol még meg nem jelent, kéziratban lévő tanulmányt is elhelyezett a könyvben, melyeket nem kevés utánajárás után a Magyar Néprajzi Múzeumban lelt fel. – Az említett tanulmányok egy része szakmai folyóiratokban lett publikálva, tehát sajnos, csak a szakmabeliek olvassák. Szerettük volna, hogy az említett tanulmányok együtt, egy helyen, egy kötetben összegyűjtve meglegyenek, az egyébként olvasmányos stílusban írott szakcikkek tartalma így szélesebb körben ismertté válhat. Továbbá úgy vélem, nem szabad, hogy feledésbe merüljön az őseinkről szóló sok-sok értékes információ, illetve alázatos és állhatatos lejegyzőjük, Dr. Markó Imre Lehel emléke. Legyen úgy, ahogy a Pölöskefőn volt tanítványai és a hívek által elhelyezett emléktáblán olvasható: „A mécses mindig világít."

Még a halálos ágyán is dolgozott

Markó Imre Lehel 1919-ben született Mosonszentandráson, de gyermekkorát Zalaapátiban töltötte, és Keszthelyen, a premontrei gimnáziumban tanult. 1943-ban örök fogadalmat tett a bencéseknél, 1944-ben pappá szentelték, magyar-latin szakos tanári diplomáját egy évre rá, 1945-ben szerezte meg. Kiskanizsa után 40 éven át Pölöskefőn szolgált. 1994. július 6-án érte a halál a nagykanizsai kórházban, miközben a Zala megye történeti földrajzi nevei harmadik kötetén dolgozott.