Péntek Imre Hajtűkanyar című kötetének margójára

A Hajtűkanyar, a legújabb kötet mégis napvilágra kívánkozott, azzal a könnyítéssel, hogy az elmúlt tíz évet foglalja verses keretbe, ráadásul a Péntek Imrétől megszokott önironikus hangon egyszersmind némi számvetést is készít. Olyan, mint az elfoglalt háziasszony. Ősz elején körülnéz a spájzban, mivel is készült fel a télre, s mit szeretne még szerettei asztalára tenni. (Rutinos kamrafeltöltő: a hatvanas évek végének szellemi ablaknyitásakor a Kilencek nemzedékének tagjaként indult.)

A leltárt már csak a életkora is kiköveteli tőle, s talán ezért mondhatta legutóbb egy bemutatón Bakonyi István kritikus, a költő monográfusa: Elindult hazafelé, mint minden földi halandó, de sok a dolga még. Mire az élveboncolt így reagált: A jelenidejűség mámora, a feladatok fontossága és a kortárs művészet továbbvitele: ez stimulál, ez tart életben. Az idő múlására a munka a legjobb terápia.

A Lentiben született költő, lapszerkesztő (Pannon Tükör) szinte az egész országot bejárta. Tanult, dolgozott Budapesten, Szombathelyen, Veszprémben, Miskolcon, Székesfehérváron, Keszthelyen. ...s aztán már szinte szököm: Égerzúg, árnyas menedék. írja Váltott helyszínek című, a kötet végére szerkesztett opusban, hitet téve Egerszeg mellett.

A nagy összegzés noha olvashatunk e címmel egészséges önkritikával átitatott költeményt szerencsére messze van. Félig kész leltárában üzeni, apró részletekbe osztotta el magát, a félretett jegyzeteket csak ő képes kiolvasni, csak ő emlékszik a hajnalig nyúló beszélgetések bölcsességeire, kicsit aggódik is, ebből vajon lesz-e még nagyívű közlendő. Olvasói megnyugtathatják szerzőnket, a szétporciózott pénteki világ összerakható mozaik a befogadó számára. Egyébként is, Molnárként látta meg a napvilágot, hát legyen is megőrölve rendesen az a megélt valóság.

Nem készült tudatosan, nem épített életművet: nem vagyok az, akivé váltam írja. Pedig ott áll a küszöbön, amin átlépve eltűnt magára rátalálhatna.