Erre a Borbi tanár úr azt mondta...

– Olyan, mintha tegnap lett volna... – kezdi a múltidézést Németh János keramikusművész, aki ugyancsak a Zrínyi falai közt maturált. – Csupa emlék. A falak, az ajtók, az osztálytermek. És sajnos emlék már Borbás György is. A ´60-as évekből eredeztethető az ismeretségünk. Én akkoriban jöttem vissza Zalaegerszegre az Iparművészeti főiskoláról, ő pedig a megyei tanácson munkálkodott a művészeti élet gyarapításán. Máig emlékszem első találkozásunkra, amikor belépett a háromlépcsős, azelőtt kiskocsmaként szolgáló műtermembe. Megnézte a munkáimat, s ettől kezdve mindig jól szót értettünk, rendre összetalálkozott az életünk. Ő vetette fel elsőként az egervári művésztelep gondolatát, mely ötletet aztán aztán Dús László, s a Bernáth-növendékekből álló osztály teljesített ki, megalapozva a nyári alkotótelep későbbi jó hírét.

A zalabéri születésű tanító először Murakeresztúron oktatta a nebulókat, majd a fityeházi iskolát igazgatta. Később a pécsi tanárképzőn, majd a debreceni tudományegyetemen folytatta tanulmányait. Az ecset és a véső mellett jól forgatta a tollat is, művészeti, irodalmi folyóiratokban publikált, ismeretterjesztő előadásokat tartott, számos grafikája megjelent a Zalai Hírlapban. Később elkötelezett kutatóvá vált. Igen jelentős munkát fektetett a millennium szobrásza, Zala György; az egerszegi gimnáziumot megalapozó Wlassics Gyula; továbbá a Csány-kultusz apostolaként jegyzett Borbély György életművének feltárásába, majd kötetté érlelésébe. Rendkívüli kitartással, elhivatottsággal építkezett. Levelezett, szervezett, utazott, ha kellett szenvedélyesen vitatkozott, hogy a számára fontos értékek, személyiségek méltó elismerést kapjanak az utókortól.

– Pár évvel ezelőtt ő nyitotta meg a kiállításomat ugyanitt, e folyosógalérián, most pedig én ajánlhattam az ő munkáit... – kanyarodik a grafikusi hagyaték méltatása felé Németh János. – Szerény ember volt, soha nem nevezte magát művésznek. Alkotóként bizonyára sok érték kibontatlan maradt benne, de az itt látható munkáiból is érződik, mennyire kötődött a zalai emberekhez, mennyire tisztelte a kétkezi munkát. Legjobban mégis két fa domborműve lepett meg, amelyen Keresztury Dezsőt és Mindszenty Józsefet ábrázolta. Nem a részletekre, a megmunkálásra helyezte a hangsúlyt, hanem a két nagyformátumú egyéniség belső karakterére. Megfogott a belőlük áradó személyes sugárzás.

Borbás György 1980-tól, tizenhat éven át tanított a Zrínyiben földrajzot és rajzot.

– Nyugdíjba vonulása után is rendkívül aktív volt, biciklire pattant, s szinte naponta útba ejtette egykori iskoláját – idézi fel Németh László, a gimnázium igazgatóhelyettese. – Rengeteg energiát szánt a kutatásra, volt itt számára egy kis sarok, benne számítógép, amin gyűjtötte az anyagot a köteteihez. Rendre beszámolt az eredményekről, a csalódásokról, s mi igyekeztünk biztatni. Kollégaként jó kapcsolatot ápolt mindenkivel, de ez nem akadályozta meg abban, hogy egyenesen megmondja a véleményét, még ha az nem is volt hízelgő. Karakán ember volt, nagyon tiszteltem ezért. A régebbi időkben együtt fociztunk, a pályán szintén kemény játékosnak bizonyult. Sok közös munkánk volt, például az iskolai évkönyvek szerkesztésében, de én segítettem neki összebarátkozni a számítógéppel is. Szinte az utolsó napokig hajtotta magát. Mi sem tudtuk róla, hogy halálos beteg. Nem akart evvel foglalkozni, másra tartogatta az energiáit.

„Borbi” tanár úr alakja számos diákjában egy életre nyomot hagyott. Az osztálytalálkozókon máig felemlegetik tartását, jellegzetes mozdulatait, fanyar humorát. Azon kevesek közé tartozott, akinek „beszólásait” a tanítványok lejegyezték, külön füzetben gyűjtötték. Ha belelapozhatna, bizonyára örömét lelné benne... 

EGY KORTY POGÁCSA
Borbás György nélkül nemigen nyílt meg kiállítás Zalaegerszegen. Katonásan fess alakja, elmaradhatatlan, „ügyeivel” teli aktatáskája része volt e rendezvényeknek. Megesett, hogy kollégaként volt jelen, hiszen művész interjúkat is készített. Egyszer, a tárlatnyitók örökzöld körítésére utalva így invitáltam: Gyere Gyuri, kóstoljunk egy korty pogácsát... Ma is hallom érces nevetését. Ezután nem múlhatott el megnyitó anélkül, hogy bajsza alatt somolyogva oda ne súgja: egy korty pogácsát, mi?