A vibrafon-zseni hódításai

A fáradhatatlan, pörgős művész a kanizsai közönséget is meghódította.

- Egész pontosan 1956 november 18-án hagytam el a hazámat, veszélyes úton, az aknamezőkön sétáltunk át Ausztriába - emlékezett Tommy Vig. - Kockáztattam, de én mindenképpen el akartam hagyni a kommunizmust, hisz akkor Amerikában az egyéni szabadság még magas fokon állt. Még lehetett érvényesülni, később viszont az óriási vállalatok és cégek átvették az ország irányítását. A szabadság, amit én mindig is annyira szerettem, és a dzsessz, ami ezt kifejezi, ott manapság már nem működik. Talán megéreztem a változás szelét, s jól döntöttem, amikor visszamenekültem Magyarországra. Most már maradok is! Remekül érzem magam, és vissza is fogadtak. Persze sokaknak fáj, hogy nekem, magyarként, sikerült az amerikaiak között világhírűvé lennem...

- Amerikában rengeteg sztárzenész tekintette barátjának. Hogy sikerült ilyen nagyságok közelébe kerülni?

- Szerencse dolga - folytatta Tommy Vig. - Első állomásom New York volt, ahol mint jazzdobos szerepeltem, aztán leszerződtem a nyugati oldalra, Kaliforniában, Hawaiin játszottam jó zenekarokban. Hollywoodban és Las Vegasban zenélve közel kerültem olyanokhoz, mint a nagyszerű Frank Sinatra. De az amerikai lehetőségek mások mint a magyarok. Mondok egy példát. 1969-ben Los Angelesbe költöztem, akkor már elég híres jazzmuzsikusnak számítottam. Puszta kíváncsiságból írtam egy levelet a zeneszerző Henry Mancininek, hogy a városban vagyok, s játszhatnánk együtt. Két hét múlva már vele dolgoztam, s húsz évig voltam a zenekarában. Itthon írtam egy hasonló levelet valamelyik szervezőirodának, de a zenészek fellázadtak, hogy eza magyaroknál nem szokás. Pedig én ahhoz szoktam, hogy a sorsomat magam egyengetem.

- Sztárok testközelből. Milyen volt a közös munka?

- Frank Sinatrával dolgoztam egyik lemezén, ő nagyon szerette a zenészeit, kíváncsi volt a véleményünkre. Előrelendítette a munkát, s ezt éreztem Rod Stewarttal is. De nem mindenki ilyen. Tom Jonesszal például egy évig televíziós műsorban léptünk fel, ám őt soha nem érdekelte a zenekara, neki csak a fény és a csillogás számított.

- Vibrafon. Mi motivál egy a jazzdobost, hogy ezzel a hangszerrel hódítson?

- A vibrafon olyan, mint a xilofon vagy a marimba, de alumínium ötvözetből ké-szül, rezonátorok vannak alatta. Ha megütök egy hangot, lenyomom a pedált, zeng, egészen csodálatos hangja van. Persze nem választanék a dob és közte, mert bevallom, imádok dobolni is, többen hiányolják utóbbi hangszeremet. De a vibrafon örök szerelem marad, nemcsak az elismerések és a díjak miatt, hanem mert a hangja egé-szen vérpezsdítő a jazz-zenével ötvözve.