Kovács Miklós nyugalmazott plébános örömmel tért vissza Zalába

E szavakkal emlékezett vissza Zalaháshágyon töltött éveire közelmúltban megtartott gyémántmiséjét követően Kovács Miklós nyugalmazott plébános, aki 1981 és 2011 között szolgált az akkor még önálló Szentháromság-plébánián. Zalaháshágy mellett Vaspör és Velence, valamint Ozmánbük és annak valaha ugyancsak különálló márkusi része tartozott még hozzá.

– Nem készültem papnak, hirtelen elhatározás volt, hogy mégis az vált belőlem – elevenítette fel történetét kérésünkre. – Rábakovácsi gyerek vagyok, azt is szoktam mondani, hogy annak idején Rumban áztattam a lábaimat. A háború után a falunkban még egyházi iskola voltak, és élt a KALOT-mozgalom, azaz a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete is. Annak a segítségével újították fel az iskola padjait, amiket a németek, vagy talán az oroszok zúztak össze. Egy színdarabot játszottak, annak a bevételét fordították a padokra. Amikor elkészültek, kijött megnézni az iskolát az egyházmegyei főtanfelügyelő, a későbbi székesfehérvári megyés püspök, Szakos Gyula is. Őt kellett volna köszönteni, de senki nem mert rá vállalkozni. Én meg hirtelen kiugrottam a padból, s arra már nem emlékszem pontosan, mit mondtam neki, de végül én köszöntöttem. Ő meg rákérdezett, mi szeretnék lenni, ha felnövök, amire rávágtam, hogy én bizony pap. Nem tudom, mi talált, mert előtte sosem járt ez a fejemben, ám ahogy ezt akkor kimondtam, onnantól már soha többé nem gondoltam másra.

Kovács Miklós olyannyira eltökélte magát a papi hivatás mellett, hogy nem is jelölt meg másik iskolát, csak a papi szemináriumot. Azt viszont sokáig titkolnia kellett, mert a korabeli politikai hatalom nem nézte jó szemmel Krisztus követőit. Amikor a tanárai közt szóba került továbbtanulásának kérdése, mindig azt mondta: katonának jelentkezik. Végül felvételt nyert a szemináriumba, s 1960. június 19-én fel is szentelték áldozópappá. Első szolgálati helye Lenti lett, ahol öt esztendőn keresztül látott el kápláni feladatokat, majd rövid időre Bérbaltavárra, onnan pedig Babosdöbrétére került. Ez utóbbi helyen 1981-ig, zalaháshágyi plébánossá történő kinevezéséig szolgált lelkészként.

– Nem voltak könnyű évek, hiszen fiatal papként sokszor úgy éreztük magunkat, mint a bárányok, akiket a farkasok közé vetnek – idézte fel a korai éveket. – Okosnak kellett lenni és szerénynek, mint a galambok. A hívek azonban nagyon szerettek bennünket, akkor talán még nagyobb tisztelete volt a papnak, mint most. Biztosan sokan imádkoztak értünk, amiért nagyon hálás vagyok. Nekem nem volt sok szolgálati helyem, viszont mindenhol tartottam magam ahhoz az elvemhez, hogy nem járok vissza oda, ahonnan egyszer elkerültem, mert nem akarom zavarni munkájában az utódomat. Én ugyanis azt gondolom, hogy nem jó, ha a hívek összejárnak a régi papjukkal, mert előbb-utóbb óhatatlanul is kibeszélik az újat. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk, a magunk erényeivel és hibái­val. A pap sem hiba nélküli, neki is vannak tévedései.

Kovács Miklós azt mondja, éppen a fentiek miatt költözött nyugállományba vonulását követően az ország túlsó felére, Ceglédre, ahol egy csendes, szerény kis lakásban éli mindennapjait, miközben mint beosztott pap besegít az ottani plébánosnak is. Az egész országra jellemző katolikuspap­hiány miatt egészen a közelmúltig vasárnaponként három szentmisét mondott, de még most is vár rá heti kettő, igaz, abból az egyik már szombatonként. A hét többi napján pedig a lakásában kialakított házioltárnál imádkozik szeretteiért és a hívekért.

– Ezért sem nagyon tudtam volna visszajárni, hiszen van még bőven teendőm – magyarázta. – Most azonban olyan szeretettel hívtak, hogy nem mondhattam nemet. Pontosan harminc évet szolgáltam itt, s hálával gondolok vissza az itteni hívekre, akiknek a segítségével, összefogásával sikerült az egyik legnagyobb feladatot, a templom felújítását elvégezni. Örömmel jöttem vissza, jó volt újra belépni a jól ismert falak közé.