Vadászok nélkül nem élnének vadak

Az alföldi, nagyszénási születésű Hidvégi Béla a keszthelyi mezőgazdasági akadémia hallgatója volt. 1956-ban – félbeszakítva tanulmányait – külföldre került, és az egyetemet végül Angliában fejezte be, élelmiszer-ipari mérnökként végzett. Már gyermekként megismerkedett a vadászattal, de elmúlt 30 éves, amikor igazán közel került ehhez a világhoz. Az 1980-as években felajánlotta trófeáit a magyar államnak, gyűjteménye az alapja a keszthelyi Vadászati múzeum kiállításának. És ő az egyetlen európai vadász, aki elnyerte a Pantheon-díjat.

Tóth Csaba (balra) és Hidvégi Béla a Vadászati Múzeumban elhelyezett Pantheon-díj mellett
Fotó: Keszey Ágnes

– Ennek konkrét, szabályozott feltételei vannak – mondta a keszthelyi múzeum igazgatója, Tóth Csaba. – Pontosan meghatározottak a paraméterek, hogy milyen gyűjteményt kell kialakítani, a Föld minden részéről származó trófeákból. Hidvégi Béla európai léptékben is jelentős munkát végzett el. Szisztematikusan gyűjtötte a fajokat, de mindegyikből csak egy példányt, mert mértéktartó vadász.

A kitüntetett korát meghazudtolóan fitt. Elmondta: az elmúlt egy évben többször járt Alaszkában, hat nehéz vadászaton vett részt, közben esett le lóról és hegyről is.

– De a Jóisten megsegített és el tudtam érni ezt a célt – utalt a díjra, majd felidézte vadászélete első lépéseit: apróvadakkal kezdett, s ezek iránt a szeretete azóta is folyamatos, majd európai nagyvad vadászatokon vett részt.

– Ötvenévesen éreztem úgy: megengedhetem magamnak, hogy messzi tájakra is elmenjek. Így következett Afrika, ahol megszerettem több állatcsoportot. Kedvenceim a csavartszarvú antilopok: imádtam a kecsességüket. Minden hegyi világvadász Afrikában kezd. Aztán az ember rájön, hogy a világ nem csak Afrikából áll.

Hidvégi Béla ebben az időben érte el a gyémánt fokozatú vadász címet – ehhez 97 afrikai faj elejtése szükséges. A magyar vadász a világ 270 fajával büszkélkedhet.

– Azóta alig jártam Afrikában, csak egy másik érdekes és nehéz kihívás, az őserdei vadászat (elefántra, bivalyra, törpeantilopra) visz néha vissza. – mesélte a a férfi, aki legszebb és legnehezebb vadászatának egy pödröttszarvú kecske elejtését tartja. Ez a trófea is látható Keszthelyen.

– Nagyon ritka fajról van szó, Pakisztánban egy időben be is tiltották a vadászatát, mert a kihalás szélén volt. Hogy ezeket visszahozhassuk, a klubom, a Safari klub és a pakisztáni kormány összefogott: több millió dollárt ajánlottunk fel a helyi közösségeknek, hogy ne lőjék ki a húsáért ezeket az állatokat. Én voltam, aki 30 év után az első példányt lőhette. A Safari klub rengeteg pénzt költ a vadfajok védelmére. Afrika már nem olyan, mint Széchenyi és Kittenberger idejében. A bennszülöttek vágják ki az őserdőt, s egyre beljebb települnek. Ez lesz a vége a világ vadászatának és a vadjainak is. A vadászokra fogják, hogy egyre kevesebb vad Afrikában. Az igazság az, hogy a népesség nagyon szaporodik, az oroszlánokat mérgezik, mert megeszik a marháikat, borjaikat. Az elefántagyar több ezer dollár, az orrszarvúé drágább ,mint az arany – ezeket a vadorzók veszélyeztetik. Ezek ellen mi, vadászok is harcolunk az egész világon, hogy fenntartsuk az élővilágot – emelte ki Hidvégi Béla.

A vadász többször is volt életveszélyben. Például a Kaukázusban, 3000 méter magasan, egy keskeny sziklapárkányon vadjuhvadászat közben. Vagy havasi juh vadászata közben, Szibéria keleti részén, ahol 14 napig voltak élelem nélkül, mert a legközelebbi, 150 kilométerre lévő településről az időjárás miatt nem tudtak értük menni. Az egyik veszélyes vadászat megjelenik a kiállításon is.

– Elefánt után mentünk 24 órán keresztül, járatlan utakon a vadonban, dombos, mocsaras vidéken. Az őserdei vadászat nehéz a piócák, bogarak élősködők és a páratartalom miatt is. Csak olyan elefánt után szabad menni, ami egyedül van. Egy öreg bika nyomát követtük, de egy csoport nyomát is felleltük. Az egyik oldalról kijött egy kisebb elefánt, a másikról egy nagyobb. A megforduló szél miatt megérezte, hogy ott vagyunk, és hatalmas ordítással egyenesen nekünk rontott. Felvettem a puskát, lőttem, s így tett a vadásztársam is. Ebben a pillanatban, tőlünk 3-4 méterre legalább tíz elefánt rohant el ordítva, óriási szerencsénk volt, hogy nem tapostak el bennünket. Utána ültem a fa alatt negyed óráig és remegtem. Négy óráig tartott, míg kiástuk az elefántunk agyarát, tíz méterre tőlünk zuhant a földre.

És hogy a veszélyek ellenére mi a szépsége a vadászatnak?

– Valakinek vagy a vérében van a vadászszenvedély, az ösztön, vagy nincsen. Aki nem vadászik, nem érti meg. Vannak, akik gyilkosoknak hívnak minket. Órákon keresztül magyarázhatnánk, hogy ha nem lennének vadászok, nem lennének vadak sem. Mi védjük a vadat. Kenyában a hetvenes években betiltották a vadászatot, azóta a vadállomány rohamosan csökken. Nem az elismerésért vadásztam, hanem mert örömet okozott, de a Pantheon-díj persze kihívás volt. Az utolsó vadászatokon különösen kemény helyzeteket éltem át – kanyarodott vissza a beszélgetés elején említett történetekre a Pantheon-díjas Hidvégi Béla.