Pató-hegy meséje (fotókkal)

Kedves ismerősöm küldött fotókat, amelyeken mesébe illő kis házak láthatók. Hol van ez a csodálatos hely? – kérdeztem. Petrikeresztúr szőlőhegyén, a Pató-hegyen – volt a válasz.

Már jócskán elhagytuk Petrikeresztúrt, amikor egy kis tábla jelezte, kanyarodjunk az erdők közé vezető útra. Autóztunk vagy néhányszáz métert, amikor kinyílt az erdő, s mindjárt a fák és egy töktábla szomszédságában látványos faházon akadt meg a szemünk. Az épület homlokzatán mifelénk sosem látott állatok hosszú, egyenes szarvú trófeái sorakoztak, a nyitott, szépen kialakított, s ápolt kertben virágok  pompáztak, a ház homlokzati erkélyéről muskátlik omlottak alá, de egy lelket sem találtunk a portán. A fotókon nem ilyen osztrák stílusú faházak voltak, ezért tovább indultunk. Régi, roskatag pincék következtek. Az egyik omladozóra nagy betűkkel felfestették: eladó. A szőlők többségét bekerítették, így próbálták óvni a termést a vadaktól, hiszen a földeket mindenütt sűrű erdő szegélyezte. Viszont, a szőlők jobbára elöregedettek, jó néhányat már nem is gondoztak. Kiértünk egy nyitottabb térségre, ahol egy nagyon szép új épület tárult elénk, előtte napvédő sátorral, ami alatt férfiak beszélgettek. Egyikük hozzánk sietett:

- Tudok segíteni valamiben? – kérdezte barátságosan.

- Mi az üdülőpincéket keressük. Egy szép faházat találtunk az erdő szélén, az is azokhoz tartozik? – kérdeztük.

- Nem, az egy osztráké úré. Sebők Sándor vagyok, mi építettük újjá a pincéket – mutatkozott be. - Éppen szüretelünk, de jöjjenek csak! – invitált bennünket, miután elmondtuk mi járatban vagyunk.

- Több pincét is átépítettünk és éppen öt éve fogadunk már itt vendégeket. Az egész úgy kezdődött, hogy erdővásárlás dolgában jártam erre, s nagyon megtetszett a táj. Meg az  a nyugalom ami körülvett bennünket. Több évig dolgoztam külföldön, a felségem német származású, s neki is igen megtetszett ez a vidék. Vettünk egy pincét, hogy elbújhassunk a kipihenni magunkat. Egyébként Tata mellől származom. Aztán elhoztuk ide a barátainkat, s a vége az lett, hogy az ő unszolásukra vágtunk bele a vendégfogadásba. A feleségemnek igen nagy érzéke van a lakberendezéshez, az épületek belső terének felöltöztetéshez. Valami nagyon igényeset szerettünk volna létrehozni és ez lett belőle – mutatott a távolabb álló épületekre.

A különböző színű kis házak tényleg mesébe illőek. A többségükben vendégek voltak, de egyet éppen most takarítottak, ezt megmutatta Sándor. Két szoba, konyha, fürdőszoba, étkezőrész , igényes bútorokkal berendezve. Látványos cserépkályhákkal, a bútorok színéhez igazodó festésű hűtővel, konyhagépekkel, az ablakokon ajtókon színes függönyök, futók, kellemes hangulatot keltő díszekkel, képekkel, kiegészítőkel.

- Petrikeresztúr igen jó falu, kedves emberek lakják, az ő segítségükkel építettük újjá a házakat. Jelenleg hat apartman házunk van, egy kis kerti tó mellett közös grillező terasszal. Nem panaszkodhatunk, a vendégeink több mint harminc százaléka visszajáró. Van aki már tizenegyszer járt nálunk, de jöttek hozzánk még Dél-Afrikából is. Zalából? Nem, a megyéből eddig még nem volt vendégünk – mondta, miközben hirtelen az erdő felé mutatott.

- Hallják! Bőg a szarvas! Hát kell ennél nagyszerűbb?

Az öblös bőgő hang újra ismétlődött, s olyan közelről hallatszott, mintha csak a szomszédban lett volna.

- Vadászik ?– kérdeztem.

- Nem, én a vendéglátásnak élek. Ismerik a mondást, aki a vendéglátással foglalkozik, az nem gazdagszik meg, mert csak a munkája lesz rengeteg, a pénze nem. Eddig öt napraforgót nyertünk el, s ilyen is kevés van – mutatott a Nemzeti Tanúsító Védjegyre, amit a Falusi- és Agroturizmus Országos Szövetsége ítélt oda számukra.

- Úgy tudom, hogy 280 pince, illetve telek van a hegyen. Ebből huszonnyolcat megvettem. Van aki bélyeget gyűjt, én pincéket - nevetett. - Egy részüket felújítjuk majd, más részük a hely miatt kell, hogy legyen bőven terünk.

Aztán arról beszélgettünk, hogy a példájuk vonzotta-e a környéken élőket? Sebők Sándor azt mondta, nem nagyon. Az erdőszéli osztrák úron kívül csak egy petrikresztúri épített új hajlékot ide. Végigsétáltunk a hegyháton, de egy motoroson kívül senkivel sem találkoztunk. Mígnem, az alsó szélen neszezést hallottunk egy fészerben. Egy öreg ember körtét darált répavágón.

- Cefre lesz belőle – mondta. –A Zalától jött? Az jó, az én fiam hordja a faluban az újságot. Szép Gyulának hívnak – mutatkozott be.

- Hogy lehet, hogy csak a Sebők Sándor, meg az ő vendégei vannak itt ilyenkor, a szüret előtti napokban a hegyen? – kérdeztem.

- A Sándor az jó ember, jó dolgot csinált itt. Ugye a mai fiataloknak nem kell már a hegy. Nem is értnek hozzá, meg nem is szeretik ezt a munkát. Nem lehet belőle megélni, s idő sem jut rá. Hogy mi lesz, már nem az én dolgom. Hetvenkilenc éves vagyok, mit is akarhatnék? – kérdezte, feleletet nem várva.

A hegyen fa tető került a kereszt fölé, amire ez van felírva: Isten dicsősségére, Szűz Mária tiszteletére állította Pató-hegy közössége 1925-ben. A kereszt festése is új, tiszta. Aztán takaros háza van a kerekes kútnak is. A hajtó keréken és a hengeren, a drótkötélen látszott, hogy használják és karbantartják.

Elköszöntünk, s elindultunk visszafelé. Útközben rákerestem az interneten Petrikeresztúrra. Egy sor elérhetőség jött fel, mindegyik a Pató-hegyi pincékről mesél  a világnak.