Hírek

2015.03.13. 14:05

48-as szabadságharcos nyugszik a zalalövői temetőben

A 48-as szabadságharcosok közül többek végső nyughelye Zalában található. Köztük van Weinmann Imre, akinek neve a világosi fegyverletételi jegyzékben is szerepel.

Gyuricza Ferenc

Az 1827-es születésű Weinmann Imre síremlékét Tóth Zoltán segítségével találtuk meg a zalalövői temetőben. A település múltja és a magyar történelem iránt élénk érdeklődést mutató férfi azt mondja: még a helybéliek közül is kevesen tudják, hogy egykori 48-as szabadságharcos nyugszik ott, pedig a sírkő felirata is emlékeztet erre. S valóban, a ravatalozótól jobbra elhelyezkedő parcellában, rögtön az első sorban ott a síremlék, rajta fekete betűkkel a jól kivehető, könnyen olvasható rövid szöveg: „Weinmann Imre 1848-49-es honvéd huszárhadnagy, 1827-1905".

– Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején a mai Zalalövő még több önálló településből állt – magyarázza Tóth Zoltán. – Zalapatakáról, Zalalövőről, illetve Mindszentről is több legény állt be szabadságharcosnak, ám Weinmann Imre nem közülük való, hiszen ő nem idevalósi volt.

A korszak egyik legavatottabb kutatója, Molnár András történész, a Zala Megyei Levéltár igazgatója is megerősíti mindezt, mint mondja, Weinmann Imre már a jóval a szabadságharc után került Zalalövőre.

– Weinmann Imre és a település szabadságharcban betöltött szerepe ebből a szempontból tehát teljesen el is választódik egymástól – mondta Molnár András. – Az összekötő kapocs éppen a síremlék, amely emlékeztet Weinmann 1848/49-es szerepvállalására.

Weinmann Imre életéről és katonai karrierjéről kevés információval rendelkezünk. A születési helye és ideje is vitatott, egyes adatok szerint a Fiuméhoz közeli Grobnikban született 1827. július 6-án, az obsitos levelén viszont születési helyeként a mai Ausztria területén található Rohonc – azaz Rechnitz –, míg időpontjaként az1829-es évszám szerepel. A kor kutatásával foglalkozó történészek – Molnár András mellett az 1848/49-es honvédtisztek életrajzi adatait már évek óta gyűjtő, a budapesti Hadtörténeti Intézetben dolgozó Bona Gábor – szerint is előbbi adatok a helytállóak, de ezzel dolgozott Rainer Pál is, aki a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság által kiadott Turul című folyóirat egy 1996-os számában értekezik Weinmann Révfülöpön fellelhető hagyatékáról. Az viszont egyértelműnek tűnik, hogy a szabadságharc idején joggyakornok volt. Szolgálatát tizedesként kezdte, majd 1949 januárjától hadnagyi rangot kapott annál a 39. győri honvédzászlóaljnál, amely a feldunai hadtesthez tartozott. Egy május 31-i kimutatásban szintén hadnagyi rendfokozat szerepel a neve mellett, a világosi úgynevezett fegyverletételi jegyzéken viszont már főhadnagyként jelölik.

A volt honvédtisztek közül a szabadságharc bukása után sokakat büntetésül besoroztak a császári hadseregbe. Ez lett a sorsa Weinmann Imrének is, 1849. szeptember 23-án kezdi meg közlegényként szolgálatát a 9. huszárezrednél. A sírkövén szereplő felirat tehát e tekintetben téves, mivel a szabadságharc alatt gyalogos főhadnagy volt, s csak azt követően lett huszár belőle.

A néhai 1848-as honvédtiszt, az egészen főhadnagyi kinevezésig jutott Weinmann Imre zalalövői sírját Tóth Zoltán mutatta meg a kisváros temetőjében. Fotó: Gyuricza Ferenc

Weinmann Imre a császári hadseregben őrmesteri rendfokozatig jutott előre, Rainer Pál szerint a katonai végelbocsájtó levele 1859. novemberében kelteződött. Ezt követően telepedett le megyénkben, előbb Alsópáhokon, majd Zalamindszenten dolgozott gazdatisztként. Emellett tagja lett a Zala megyei Honvédegyletnek is. Családot már Zalában alapított, egyik unokája (Miklós József) Zalalövőn volt pedagógus. Tóth Zoltán szerint közvetlen hozzátartozója már nem él a településen. Ezt erősítette meg Molnár András is, aki egy másik téma kutatása során Budapesten talált rá a család tagjaira.

1849/49-ben a mai Zalalövőt és környékét a harcok teljesen elkerülték, az érintett települések azonban fontos hadiút mellett helyezkedtek el, ezért egymást érték az ott átvonuló katonai alakulatok. Erről ugyancsak Molnár András írt a korábban említett helytörténeti kötet egyik fejezetében.

„1848 nyarán Zalalövő a horvát betörés ellen szervezett Dráva-vonal védelmében kapott szerepet" – olvasható a kötetben. Molnár András kiemeli: A hadügyminiszter Mészáros Lázár június 15-én ideirányította a Morvaországból hazatérő, Miklós cár nevét viselő 9. császári-királyi huszárezred őrnagyi osztályát. Feladatuk az volt, hogy biztosítsák a Zala folyó hídját, valamint a Körmendre és Zalaegerszegre vezető utakat. A Miklós huszárok közel két hónapon keresztül állomásoztak Zalalövőn.

Később Perczel Mór hadtestének egyes alakulatai vonultak át Zalalövőn, először a Muraközbe vezényelt sereg, majd a Karger Sándor őrnagy vezette hadoszlop, amelynek feladata éppen Perczelék biztosítása volt. A december közepén indított általános császári támadást követően maga Perczel személyesen is megjelent a településen, seregének egy része, illetve főhadiszállása december 20-án tartózkodott Lövőn. A tábornok innen küldött el jelentést Kossuthnak, melyben csapatainak erejéről, a hadmozdulatok kilátásairól, valamint átteleltetési szándékáról is tájékoztatta a Honvédelmi Bizottmány elnökét. A csapatmozgások Zalalövőn és térségében később is folytatódtak, egészen 1849. májusáig, mindannak ellenére is, hogy addigra a harcok már teljesen áttevődtek az ország keleti térségébe.

Perczel és csapata a római korban épült borostyánkő út nyomvonalán, Alsólendva irányából érkezett a településre, s valószínűleg a Zala régi kőhídján átkelve folytatták útjukat Körmend irányába. Tóth Zoltán azt mondja, ő még emlékszik a hídra, melyet a 86-os főközlekedési új nyomvonalának kijelölését, az új híd 1968-as megépítését követően bontottak el.

– A megye legszebb kőhídja volt, hasonló, mint a zalaszentgróti, csak annál sokkal nagyobb – magyarázza a férfi. – Impozáns mérete, öt nyílása és magas boltívei mellett az egyedi pillérkialakításának köszönhetően is hamar megmaradt az ember emlékezetében. Valószínűleg ezek is hozzájárultak ahhoz, hogy stratégiai szerepet tulajdonítottak neki a szabadságharcban.

Adatok, emberi sorsok

Több mint másfél évszázad, egészen pontosan 167 év telt el 1848 dicső márciusától napjainkig, ám még mindig van mit kutatni az adott korról. Zalalövőn a helyiek azt mondják, több mint tucatnyi legény csapott fel szabadságharcosnak, a kutató-történészek ennél pontosabb információkkal is rendelkeznek, a toborzások során önként jelentkezett, majd később besorozott honvédeknek nemcsak a pontos számát ismerik, hanem többségük neve is tudott munkájuknak köszönhetően. Néhányukról még az is kiderült, hova vetették őket a hadtest-mozgások. A névjegyzékek és statisztikai adatok mögött azonban egyéni emberek, sorsok rejlenek, ezek bemutatásával még tartozik a tudomány az utókornak. Weinmann Imre példája azért is érdekes, mert bár viszonylag sok mindent tudunk róla – meghatározható születési helye és időpontja, ugyanígy tudottak halálozásának legfontosabb adatai is, s fennmaradt hagyatékának egy jelentős része –, mégsem ismerjük magát az embert. mint ahogy hasonlóan keveset tudunk az I. és II. világháború katonáinak többségéről is, pedig a XX. század két nagy világégése időben jóval közelebb van hozzánk. Annak ellenére is névtelen hősök ők, hogy legfontosabb életrajzi adataikkal már tisztában vagyunk.

A tudomány a múlt makrotörténeti eseményeit alaposan feldolgozta már, ma egyre több lehetőség adatik arra, hogy a mikrotörténelmi folyamatokkal is megismerkedjünk. Ennek lehet fontos része az olyan sorsfordító események résztvevőinek bemutatása, mint amilyen 1848/49 is volt. Nemcsak a kiemelt szerepű történelmi alakoké, hanem az olyan kevésbé ismert személyeké is, mint Weinmann Imre volt. Ne maradjanak névtelenek a hősök!

Ezek is érdekelhetik